Imádság.
Uram, rövid pár évre add csak
A szavak csengő színezüstjét,
Vert aranyát a gondolatnak,
Képek suhanó selymét nékem,
Hogy csendbe rejtsem, álomba zenéljem
Mind, mi nekem fáj s szívemen át másnak.
Tudjam: mögöttem százak, ezrek állnak,
Némák, akiknek én vagyok a nyelve,
Tüzes nyelv. Kar, értük fegyverre kelve,.                                                                                       
  Árvák, akik nevében én beszélek,
S ha elnyelik szóm puszták, sötétségek,
Tudjam: egy világ kínja kihallgatlan.
Hadd dolgozzam selyemmel, vert arannyal
S ki magam itt bolyongok tépve, árván:
Hadd legyen minden sorom súlyos márvány,
Márványba rótt sok-sok mély jelbetű.
A száz sziklába befalazott kincset
Hadd hordjam össze egy roppant halomba,
A szerteszálló sok-sok kósza jajszót
Ezer hangon búgó egy fájdalomba,
Szakadjon le az idegenség fátyla:
Aki engem lát, bennem magát lássa,
S kik rongy létem ma méltó gúnnyal nézik,
Az égből orzott láng, én Istenem.
Égessen be a szívük közepéig!
Pár évet adj csak. Akkor én, Uram,
Kezedbe adom vissza minden vágyam,
Mert mind betelt. És nem éltem hiában..

1917

--------------------------------------

Örök béke.

Nem paktumok és nem kongresszusok,
Nem új törvények, nem a régi jog.
Nem egy bíróság nemzetek felett,
Nem új betűk, nem újabb kötetek.
Nem Genf, ó nem, és nem is Hága,
Jöhet-e üdv ilyen világra?
Négy deszkafal, egy hant, egy fakereszt:
Örök békének ezt hívják, csak ezt.