Teremtő  Ige :

„Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten; Ő alkotott minket és nem magunk; (az övéi vagyunk) az ő népe és az ő legelőinek juhai (nyája) vagyunk” (Zsolt. 100,3).

„Mert az Ő alkotása [remek (műv) ei] vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk [azok szerint éljünk]” (Eféz. 2,10).

„Aki önmagát adta mi érettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól (gonoszságtól), és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet (a maga népévé), jó cselekedetekre igyekezőt (törekvőt)” (Tit. 2,14)                                                                                                                   

-----------------------------------------------------

ÉN TUDOM, MIT KÉNE CSINÁLNI!

Ej, azok a csövek nem akarnak pászolni! Hiába forgatják az apa kezei,
óvatosan hiába illesztgeti, nem akarnak engedelmeskedni.
„Megállj Sátán, nem tolsz ki velem! Nem fogod feldúlni lelki békességem!”
Magabiztosan így beszél az apa, s a kályhacsöveket hiába forgatja.
Az öt-hat éves gyermek ott állt mellette, tágra nyílt szemekkel nézte.
Szeretett volna segíteni: – „Apukám, én tudom, mit kéne csinálni!”
– „Hagyjál békémbe, ne szólj bele!” Lassan kezdett fogyni a türelme.
Hiába cserélgette, forgatta, eredménytelen volt a munkája.
A gyermek megpróbált újra beleszólni: – „Apukám! Én tudom, mit kéne csinálni!”
– „Hallgass már! Ne bosszants! Mit tudsz te? Te akarsz tanítni kisgyermek létedre?!”
A gyermek elhallgatott és tovább nézte, milyen idegesen jár az apa keze.
Már mióta kínlódik vele, és mégsem haladt semmire.
Nem unta meg újra mondani: – „Apukám… és tudom mit kéne csinálni!”
– „Hallgass, te kölyök! Mert megverlek! Pucolj rögtön a sarokba innen!”
A gyermek elkotródott, és messziről nézte,várta, mi lesz már ennek a vége.
Az apja még mindig nem hagyja abba, ügyetlenségében kezét is megvágta.
Már végképp elfogyott a türelme, csak úgy tombolt a méreg benne.
A gyermek megpróbált még egyszer szólni: – „Apukám, én tudom, mit kéne csinálni!”
– „Na mondjad hát!” nyögte lihegve. De meglepődött a feleletre.
A gyermek teljes meggyőződéssel mondta: - „Imádkozni kéne, apukám drága!”

– „…Igazad van. Imádkozni kell…” És imádkozott teljes őszinteséggel: