Az ékes kapu árnyékában

Béna lábam magam alá húzva,

Fáradtan ültem az Ékes kapunál,

Reszkető kezem könyörgőn nyújtva

Nap mint nap csak egy pár fillér után.

Keserű falat a kolduskenyér!

Könnyel öntözött, száraz, sós darab.

Társtalan élet, hiányos fedél,

Ahol már csak a fájdalom arat.

Az Ékes árnyékában nincs öröm!

Ott csak jaj van. – Meghúzom magam.

Tépett rongyokba lassan öltözöm;

Minek sietni? Úgyis hasztalan...

Mindig várni, mindig elfogadni;

Koldusbatyuval mért élek? Minek?

Mindig csak kapni, mindig csak koldulni,

Nem adni soha semmit, senkinek...

... Akkor két halász megállt előttem.

Szegények, mint én, s majd oly kopottak.

Tekintetük megállt épp fölöttem:

Vajon ezek nekem mit adhatnak?

S szólt az egyikük: aranyam nincsen,

De amim van, azt mind odaadom.

Názáreti Jézus neve kincsem!

E név neked is erő s hatalom.

Kelj fel és járj! Szegény, beteg lélek,

E hely többé már nem otthonod! –

Béna lábamra ujjongva lépek:

Jézus neve előtt porba hullok!

Csodás öröm lett az osztályrészem.

Fényben élek, a Jézus fényében!

Jó volt sorsom szent kezébe tennem,

És hinni az Ő segítségében

Demeter Gyuláné.