Nem kell erőlködnünk

 „Gyapjú ne legyen rajtuk, ha a belső udvar kapuiban és a házban szolgálnak...ne öltözzenek úgy föl, hogy megizzadjanak!" (Ezék 44,17-18).                                                                                                   Meglepő ez a parancs, de a magyarázat aztán fényt derít rá, mit is jelent. Akik az Ezékiel látomásában megjelent templomban szolgálnak, nem viselnek gyapjúruhát, hanem lenvásznat, mert a jövendőbeli szolgálatban semmi izzadságos munka nem lesz elfogadható az Úr számára. Mit érthetünk meg ebből? Ez a jelkép az 1Mózes 3-ban leírt bűnesethez vezet vissza. A bűnbeesés miatt borult átok a földre.          A föld emberi erőfeszítés nélkül nem termett többé gyümölcsöt. Így szólt ott az Úr Ádámhoz: „Orcád verítékével egyed kenyeredet!"     Az Úrért ma végzett munka azonban nem ilyen, hanem erőlködés nélküli, hasonlóan az eljövendő világkorszakhoz. Legalábbis annak kellene lennie Isten áldása mellett. Csak ha ez az áldás elmarad, akkor válik szükségessé a testi erőkifejtés. Higgyétek el kérlek, ha azt mondom, hogy Isten munkája szellemi munka. Amikor Ő munkálkodik, nekünk nem kell erőlködnünk, hogy beleizzadjunk.

Kulcs az imához

„Megkereste Dávid az Úr orcáját"(2Sám 21,1).                                                                                      Vannak időszakok, amikor óriási energiák befektetésével imádkozunk, választ mégsem kapunk Istentől. Milyen ritkán keressük ennek az okát! Mert hogyan várhatnánk Isten válaszát imádságunkra, ha az nincs összhangban az Ő elgondolásaival. Ha imádkozunk, először mindig keressük az imádság kulcsát! Ezt kereste Dávid is a hosszas éhínség idején, melyről ez a fejezet szól.     Ő nem egyszerűen csak így kiáltott Istenhez: „Már három éve tart az éhínség, kérlek, könyörülj rajtunk, és adj idén gazdag aratást!" Nem, Dávid az Úr orcáját kereste. Vajon mit szólt ehhez Isten? Dávid közvetlen kérdésére közvetlenül felelt, s ezzel az imameghallgatás kulcsát is megadta. Úgy látszik, Saul a gibeoniták egy részének megöletésével megsértette Istennek Izraellel kötött megállapodását, mely szerint a gibeonitákat megkímélik. Jóllehet Saul Isten iránti buzgalomból cselekedett, mégis vétkezett ezzel. Isten nem tűri az eskü megszegését. Tehát itt valamit jóvá kellett tenni. „És ezután" - olvassuk a 14. versben - „kiengesztelődött Isten az ország iránt." Dávid megtalálta a kulcsot.

Ő van!

 „Aki Isten elé akar járulni, hinnie kell, hogy 'van Isten', és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik" (Zsid 11,6).  Az igazi hit alapján három tényt sorolhatunk fel: Ő képes segíteni (Mt 9,28), Ő akar segíteni (Mt 8,2) és végül a tény, melyről az Ige szól: Ő van. Jegyezzétek meg, ez utóbbi hitigazságon nem Isten létének valamilyen bizonytalan elhívését értem. Azt a bizonyosságot értem, hogy Ő élő, jelenlévő és tevékeny.     Tegyük fel, egy bűnöst Krisztus felé irányítottál. Miután imádkoztatok együtt, megkérdezed tőle, hol áll most. Ha azt feleli, hogy Isten megmentheti őt, megelégszel a válasszal? Ha még tovább megy azt állítva, hogy Isten meg akarja őt menteni, az már elég? Nem, te nem leszel elégedett, csak ha ő kifejezi meggyőződését, hogy Isten már megmentette őt, és Isten az ő Megváltója. Azzal nem sokra megyünk, hogy „Isten meg tudja tenni", sem hogy meg „akarja", ha elhagyjuk a legfontosabbat; hogy „Ő van"! Mert hatalma és könyörülete önmagában véve még csak a reménységet keltheti fel bennünk. Hitünk csak azon nyugszik meg, amit Ő most cselekszik. Ne állítsd, hogy hited van, míg nem szóltál így: „Én vagyok... nekem van... mert Isten van!