Őszinteség az Istennel való kapcsolatunkban

„…Titeket azonban barátaimnak mondalak…” (János 15:15)

Egy következő lépés az Istennel való barátság kialakításában az, ha eldöntöd, hogy őszinte leszel hozzá! Isten nem azt várja, hogy tökéletes légy, de azt elvárja, hogy légy őszinte. Ha a tökéletességet várná el, egyikünk sem felelne meg. A Bibliában Isten barátai őszintén elmondták az érzéseiket, néha még panaszkodtak, sőt vitatkoztak is Istennel – ám ez őt láthatóan nem zavarta. Sőt, bátorította is rá őket. Isten türelmesen meghallgatta Dávidot, amikor igazságtalansággal, árulással és cserbenhagyással vádolta. Nem csapott le Jeremiásra, amikor azt állította, hogy Isten rászedte őt. Jóbnak megengedte, hogy kiöntse keserűségét, sőt Isten megvédte őt őszinteségéért. Másrészt viszont megrótta Jób barátait azért, mert ők csak színlelték az őszinteséget: „… nem szóltatok felőlem igazán, mint az én szolgám, Jób… Jób pedig, az én szolgám, imádkozzék ti érettetek; mert csak az ő személyére tekintek, hogy retteneteset ne cselekedjem veletek, mivelhogy nem szóltatok felőlem igazán…” (Jób 42:7-8 Károli). Ha Isten barátja akarsz lenni, a valódi érzéseidet kell megosztanod vele, nem azokat, melyekről úgy gondolod, hogy így kellene érezned, vagy ezt kellene mondanod. Amíg meg nem érted, hogy Isten mindent a javadra használ életedben, neheztelést fogsz őrizgetni szívedben iránta a kinézeted, a nemzetiséged, az anyagi háttered, a megválaszolatlan imádságaid, a múltbeli sérelmeid, és mindazon dolgok miatt, amiket megváltoztatnál, ha te lennél Isten. Igazából a lelki gyógyuláshoz vezető első lépés az, ha kinyilvánítod érzéseidet, és elengeded az iránta való neheztelésedet. Hát nem bátorító a tudat, hogy Isten legjobb barátai épp úgy éreztek, mint te, de ahelyett, hogy érzéseiket kegyes szólamok mögé rejtették volna, nyíltan kimondták őket? Miért? Mert a kinyilvánításuk vezet a gyógyuláshoz és az Istennel való mélyebb, bensőségesebb kapcsolathoz. 

------------------------------

, Oswald Chambers "Krisztus mindenekfelett" c. könyvéből

A SZENVEDÉS TÜZÉBEN MAGUNKRA TALÁLUNK

"És mit mondjak? Atyám ments meg engem ettől az órától! De hiszen ezért jutottam erre az órára. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet" (Jn 12,27-28).

Ha szent vagyok, nem azt kell kérnem, hogy kerüljem el a szenvedéseket és a nehézségeket, hanem azt, hogy a szenvedés tüzében megőrizhessem magam úgy, ahogy Isten teremtett. Urunk megtalálta önmagát a szenvedések tüzében. Megmenekült, de nem attól az órától, hanem abból az órából.
Nem kellene szenvedésnek lennie - mondjuk. De a szenvedés van és magunkra kell találnunk annak tüzében. Ha igyekszünk a szenvedést kikerülni és nem akarunk számolni vele, akkor balgák vagyunk. A szenvedés az élet egyik legnagyobb valósága, mit ér, ha azt mondjuk, hogy nem kellene lennie. Van bűn, szenvedés és nyomorúság és nem mondhatjuk, hogy Isten tévedett, amikor megengedte, hogy legyenek.
A szenvedés kiégeti a felszínesség jó részét, de nem mindig teszi jobbá az embert. Vagy visszaad magamnak a szenvedés, vagy megsemmisít. A siker a fejedbe száll, benne nem találod meg magadat, de az egyhangúságban sem, mert akkor meg zúgolódsz, és elégedetlen vagy. Csak a szenvedésben találsz rá önmagadra. Más kérdés, hogy miért van ez így, de így van, ezt igazolja a Szentírás és az emberi tapasztalat is. Meglátszik az emberen, ha átment a szenvedés tüzén és benne magára talált. A szenvedéseid idején az ilyen emberhez azzal a biztos tudattal mehetsz, hogy van ideje a számodra. De aki nem ment át ezen az iskolán, az könnyen gőgössé válik és nincs ideje a számodra. Ha a szenvedés tüzében magadra találsz, Isten kenyérré tesz mások számára.