FÁKLYA VEREM ELŐTT 

Talán csatornát javítottak.

Tán repedt csövet forrasztottak össze.

A város földalatti erei

Megpattantak valahol, - azt keresték.

Dolgoztak napestig térdig lucsokban.

Azután hazamentek.

Utánuk tátva maradt egy veremszáj.

Fáklyát tűztek a verem szája mellé,

Lobog.

Hányszor láttam így éjjel útközépen

Fáklyát, verem előtt!

Mért nem tudok most nyugton továbbmenni?

Sötét lelkemből sötét éji pillék

Kirajzanak.

Kergetőznek a piros jel körül.

Lobog!

Lobog!

A vízióim körüludvarolják.

Micsoda jel!

Hány verem tátong most a nagyvilágon?

Farkasverem,

Halálverem,

Pokolverem,

Gondosan előkészített verem.

Csak fáklya nem ég a verem előtt.

Voltam-e én, vagytok-e ti,

Lesznek-e ők

Ilyen magányos éji lobogás,

Vigyázz-kiáltás tévelygő felé:

Fáklya verem előtt?

Közülünk ki fogja megérdemelni

A sírfeliratot: „Másnak világolt,

Amíg önmagát emésztette meg?”

Fáklya verem előtt.

Lobog!

Lobog!

A vízióim körüludvarolják.

És felrémlik egy másik fáklya-kép.

Fáklyát tűz ki a győztes hadvezér

Ős hadi-jog szerint

A meghódított város piacán.

Éj van, itt-ott még zajlik a tusa.

Lappang a gyilkos kétségbeesés.

A fáklya ég.

Amíg a fáklya ég,

Hajnalig talán – várja irgalom

Azt, aki elhajítja fegyverét.

Ilyen fáklyát tűzött az Isten is

A farkasvermes világ közepébe,

A fáklya ég.

Ki tudja, meddig még?

Boldog, ki elhajítja fegyverét,

S rábízza magát győzelmes kezére.

    Reményik Sándor  (Isten közelében, 95)