(9) „…látványossággá lettünk…” (1Korinthus 4,6-13)
Elgondolkodtató, ahogy az apostol fogalmaz: „látványossággá lettünk a világban” (9). Ezt teherként, negatívumként említi. Isten ennyire alkalmazkodott e világ kereteihez, hogy  az evangélium hirdetése is a „látványosság”, a „nyilvánosság” egyik fajtája. Az apostol nem szégyelli bevallani, hogy neki „terhes” az a tény, hogy ki kell állnia emberek elé, hogy a szemek rá szegeződnek, miközben Krisztust hirdeti. Eközben véleményezik külsejét, beszédét, megjelenését. Ő azonban ezt is vállalja Krisztusért. Jaj annak, aki azért hirdeti az Igét, mert valójában a „látványosságot”, a „nyilvánosságot” szereti. Sokan vannak ilyenek, akik nem az ügyet szolgálják, hanem az ügy nyilvánosságát fogják a saját vitorlájukba. Jaj nekünk, ha ez a lelkület indít bennünket a „szolgálatra”, ahogy ezt a lelkületet egyszer megfogalmazva is hallottam: „az egyház nem nagy piac, de biztos piac”. Szabadíts meg Urunk, az ilyen lelkülettől.
Zsoltárok 2

(2) „…a sáfároktól azt követelik meg…” (1Korinthus 4,1-5)

A sáfár gondnokot jelent, akinek az volt a feladata, hogy a rá bízott birtok személyzetét élelemmel és minden más szükséges dologgal ellássa. Nem a társainak, hanem az Urának tartozott felelősséggel. Nem saját kezdeményezésre végezte munkáját, hanem Ura megbízásából; tehát nem saját indíttatásból és érdekből végzi a feladatát, hanem mert erre „elhívták” (vocatio). A sáfár nem uralkodik a többiek felett, hanem gondoskodik róluk: feladatának lényege a szolgálat és nem a hatalom. Egyféle hatalom létezik, az Istené, ez a hatalom pedig a Krisztusban megmutatott, önátadó szeretet hatalma. A sáfár szolgálata nem a rábízott birtokra, nem a haszonra (profitra) irányul, hanem az ott dolgozó személyek jólétére. A sáfár legkevésbé (fordítási vita, hogy legkevésbé, vagy legkevésbé sem) törődik azzal, hogy mit mondanak róla, csak arra törekszik, hogy hű legyen ahhoz a feladathoz, amit Ura rábízott.
Zsoltárok 1
(21) „…minden a tiétek…” (1Korinthus 3,18-23)

„Csak” ennyi kellene, hogy ezt elhiggyük végre, hogy Isten Krisztusban mindent odaajándékozott nekünk, hiszen „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róma 8,32) Minden a miénk, mert mi Krisztusé vagyunk, Krisztus pedig Istené (23)! Miénk a másik ember, miénk a világ, az élet és a halál, vagyis a jelenvalók és az eljövendők (22). Ha pedig minden a miénk, akkor mi több kell még? Akkor végre lehet békességben lenni! Mit akarhatsz még, ha minden a tiéd? Ha pedig Krisztusban a miénk minden, akkor a másik ember testvér, a világ Istentől kapott életterünk, amit óvni kell, az élet Isten ajándéka, aminek örülni kell és lehet, akkor a halál az örök élet torkolata. Ha miénk Krisztus, akkor minden a miénk, eltűnnek az árnyak, akkor nem kell végre semmi egyébre törekedni, csak a krisztusi szeretetre. Sajnos nem miénk a Krisztus, csak a nyelvünkön van, nem a szívünkben; ezért nincs semmink; és tele vagyunk szerzési vággyal (ambícióval), és marad minden a régiben. Szomorú.
4Mózes 36