HAZAÉRKEZÉS

Ádám késő utóda, én is

az Édenen kívül születtem.

Az Édenen kívül bolyongtam

átok alatt, számkivetetten.

Küzdve bogánccsal és tövissel,

kiverejtékezett kenyerén,

emberszívemben Édenkertnek

emléke szunnyadt hófehéren.

És magam választotta úton,

magam akarta szóval, tettel,

és szép, szabad nyomorúságban

pazarul évre év veszett el.

S mikor kisemmizett a kedvem,

csalóka vágyak megcsúfoltak,

odalett büszke emberségem,

és úgy hevertem, mint a holtak:

Samaritánus irgalommal

fölém hajolt az Istenember.

Megetetett vigasztalással,

megitatott hűs kegyelemmel.

Éreztem, hogy kevély szememből

sok bűnsirató könny szivárog:

„Elég, elég a magaméból!

Eztán a Te utadon járok!”

Ahogy kimondtam – lehanyatlott

a kard a kerubok kezében.

Messze tévedt, bús gyermekének

kitárta kapuját az Éden.

Fái között ott várt az Isten,

Ködbeburkolt, királyi Felség.

„Atyád!” – súgta az Istenember.

S elfödött az istenközelség.

„Atyám! – A viharvert madárka

pihen el így a pelyhes fészken. –

Atyám! Ujjongani szeretnék,

Sírni-kacagni: hazaértem!

Haza a Te akaratodba,

édeni kerted közepébe!

Ó, akármilyen messze Tőled

szüntelen ott kísért a képe.

Küzdve bogánccsal és tövissel,

kiverejtékezett kenyéren,

emberszívemben Édenkerted

emléke szunnyadt hófehéren.

Soha, soha ne legyek újra

magam útjának átokvertje!

Védve, visszatartva öleljen

akaratodnak Édenkertje.

Boríthat benne éjsötétség

és túl a táj, mint nap ragyoghat:

akaratodnak Édenkertjéből

nem egy lépést! Nem egy tapodtat!”

Az Atya fényben állt a fák közt,

és a gyermek előtte térden.

Harmatos, hűvös alkonyat volt…

Ádám utóda… hazaértem!

Túrmezei Erzsébet