A képmutató felszabadítás Jeremiás 34,8–11

„Ha ennyire erőlteti, hát akkor legyen!” – e gondolat általában nem arról

tanúskodik, hogy valóban sikerült meggyőzni a másként gondolkodót. Inkább

arról, hogy valamilyen okból feladta ellenállását. A király és a nép vezetőinek

egyezsége is ilyen természetű. Nem is ők a megegyező két fél, ők

egy oldalon állnak, szemben Istennel. Úgy gondolják: „Rendben, ha Isten

ennyire erőlteti törvényét, legyen! Menjenek szabadon a rabszolgák!” S magukban

akár még fel is sóhajtanak: „Így legalább nem kell az eltartásukról

gondoskodni ebben az ínséges időben.”

E hamis kegyesség hamar lelepleződik, amikor az elbocsátók kezdik újból

összeszedni volt rabszolgáikat, immár nem szép szóval, hanem hatalommal

és erőszakkal, hogy a maguk hasznára szorongassák őket. De Istent nem lehet

megcsúfolni! Hamis törvénytisztelettel, álkegyes gyakorlattal, még ha egy rövid

időre igen szépnek is mutatja magát az ember, a mindenség Urát nem lehet

becsapni! A megtérés, régen is és ma is, csak egyféle lehetett: őszinte és teljes.

Mint például Zákeusnál, akinek cselekedete tisztán tükrözte megtisztult

szívét, s amelynek kegyelmes következménye is lett (Lk 19,1–10)!

Jó döntés

"És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt." Lukács evangéliuma 15:20

Büszkeség, vagy józanész? Mire hallgatunk, ha tudjuk, hogy csak magunknak köszönhetjük nyomorult helyzetünket? Beismerjük rossz döntéseinket, veszünk egy nagy levegőt, és kimondjuk: "hibáztam, tévedtem, nincs mentségem"; vagy veszünk egy még nagyobb levegőt és azt mondjuk: "csak azértsem".

Jézus Krisztus jól ismert példázatában két testvér közül az egyik fiú azt hitte, megcsinálhatja szerencséjét, élheti világát. Az apja pénzéből, de nem az atyai ház számára nyomasztó szolgai légkörében. Jussát kikövetelte, el is ment, öröme, barátai addig tartottak, míg a pénze el nem fogyott. Jó ötletnek tűnt elszakadni az atyai háztól, de a moslékos vályúnál már másként látta a helyzetét. Az otthonról csábítónak tűnő "kinti" szabad világ, közelről már mocskos, üres, és kiábrándító.

Nem erre számított, de most mihez kezdjen magával? Döntött. Hazamegy. Megírta magában a védőbeszédét, és reménykedett az apja jóindulatában, hátha legalább béresként meghúzhatja magát – merthogy milyen jogon is kérhetne ezek után bármit is?

Nem ismerte jól apja szívét, de jól döntött. Elindult a helyes irányba, bár még szíve tele volt kérdésekkel, önváddal és keserűséggel.

Te hogy döntesz? Megmakacsolod magad, vagy elindulsz Isten felé, a helyes irányba? Még akkor is ha nem ismered, nem érted teljesen?