Kiálts az Úrhoz

 „Térjetek hozzám, hogy megtartassatok, földnek minden határai" (Ézs 45,22).

Mennyire illik ez az ige a haldokló lator megtéréséhez! Az egész történelem előre mutatott Krisztus keresztjére. Majd lezajlott a nagy esemény az emberek szemei előtt, és ez a lator volt benne a fő tanú. Ő volt az a „minta" bűnös, aki „minta" büntetést kapott. Arra kell tehát következtetnünk, hogy „minta" megtérése volt. Mégis, kérdezem tőletek: Vajon felismerte-e az Úr Jézust mint Szabadítót? Nézzük a szavait: „Emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodban!" (Lk 23,42). Mit válaszolt az Úr? Nem magyarázta meg ennek az embernek a bűnért való vezeklés módját, sem arra nem emlékeztette, hogy büntetése igazságos, hanem csak az derül ki, hogy Ő meghal helyette mint bűnért való áldozat. Számunkra ez biztosan kitűnő alkalom lett volna a megváltás igazságának hirdetésére, Jézus Krisztus viszont mindössze ezt felelte: „Ma velem leszel a paradicsomban." Ez az ember homályosan érzékelte, hogy bár Jézusnak most igazságtalanul szenvednie kell, később uralomra fog jutni és királysága lesz. A lator a maga részéről meglátta az egész föld Urát, hozzá kiáltott, és ezzel életet nyert.

 Ismerem Istent, ez nekem elég

 „Az én fülemnek hallásával hallottam felőled, most pedig szemeimmel látlak téged" (Jób 42,5),

Az alapos elméleti tudás könnyen felfuvalkodottá tehet bennünket; büszkélkedünk ismereteinkkel, véleményünkkel. Magáról az igazságról meg is feledkezhetünk, ha ügyes érveléssel vagy nem egészen tisztességes módszerekkel már eleget csűrtük-csavartuk. A szellemi látás azonban forradalmi jelentőségű olyannyira, hogy mellette minden más eltörpül. Ha egyszer igazán megláttuk az Urat, soha többé nem felejthetjük el Őt. Amikor a Sátán támadásai szaporodnak, és barátaink tanácsadása hiányzik, Istenről való belső ismeretünk birtokában a próbák idején is képesek leszünk a helytállásra.

Megtérésem után egy-két évig még féltem attól, hogy egy modernista vagy ateista kerül az utamba, és bebizonyítja a Biblia hibás vagy megbízhatatlan voltát. Úgy gondoltam, ebben az esetben mindennek vége lenne: elveszíteném a hitemet, noha én hinni akartam. De most teljes békesség van bennem. Ha akárhányan is jönnének, annyi bizonyítékot hozva fel a Szentírás ellen, amennyi a töltény az európai fegyvertárakban, feleletem ugyanaz maradna: „Sok tekintetben jól okoskodsz, ám én ismerem az én Istenemet, és ez nekem mindenre elég."

Nem a teljesítményünk számít!

 „Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük megtisztult a gonosz lelkiismerettől" (Zsid 10,22).

Milyen más alapon léphetnénk be a szentélybe, mint Krisztus drága véréért? Magamtól is kérdezem, vajon valóban a vérre hivatkozva keresem az utat Isten színe elé, vagy esetleg valamilyen más alapon? Mit értek azon, hogy a „vér alapján"? Egyszerűen azt, hogy felismerem a bűneimet, megvallom, hogy megtisztulásra van szükségem, és az Úr Jézus bevégzett munkája alapján járulok Isten elé. Az Ő érdemét megragadva, és nem saját teljesítményeimet mutogatva közeledem Istenhez. Sohasem azon az alapon például, hogy ma különösen szíves vagy türelmes voltam, avagy valamit tettem az Úrért.

Talán tévedek, de attól tartok, sokan közülünk így gondolkoznak: „Ma egy kicsit gondosabb voltam; ma egy kicsit jobban végeztem a dolgaimat; tehát ma nagyobb eséllyel közeledhetek Istenhez és hatásosabban imádkozhatok!" Nem, nem, nem! A tiszta lelkiismeret sohasem épülhet saját teljesítményeinkre, hanem egyes-egyedül arra az engesztelő áldozatra, amit az Úr Jézus végzett vére kiontása árán.