Az Isten előtt szolgáló gyermek 1Sámuel 1,9–11.20–25; 2,11

Keresztyén körökben sokan nem tartják „szalonképesnek”, amikor az

ember Istennel mint „üzlettárssal” egyezkedik annak érdekében, hogy céljait, vágyait elérje, azokhoz megszerezze a mennyei támogatást. Ritkán szoktuk Anna gyermek utáni vágyát ebből a szempontból nézni. Mielőtt azonban túl könnyen dobnánk rá az első követ, próbáljunk azzal is szembenézni, hogy magunk is elég könnyen sodródunk bele hasonló hozzáállásba („ezt és ezt teszem, adom, ha te, Istenem, ezt és ezt teszed, adod”). Nincs most arra mód, hogy elemezzük ennek az asszonynak az indítékait. Azt azért jó, ha felfedezzük a történetben, hogy van itt egy asszony, aki a fájdalmát, nagyon is esendő, sebezhető mivoltát őszintén vállalja (adott esetben még emberek előtt is). Azért jó, ha felfigyelünk erre, mert tény, hogy Isten erre az őszintén vállalt állapotra mintegy válaszként Sámuelt adta annak a régi családnak, Izraelnek meg nekünk is. Ha receptként nem is lehet ajánlani Anna egyezkedését Istennel, de azt igen, hogy előtte őszintén feltárhatjuk sebzettségünket is. Ráadásul Isten a mi nem egészen helyes megnyilvánulásainkat is képes jóra fordítani, és beépíteni terveibe...

-,-,-,-,,,,,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,,-

Nem lesz mindig sötétség Ézsaiás 8,19–23

A prófétáknak sem könnyű, hogy kiábrándult, utat tévesztett, Istenre

nem kíváncsi embereknek hirdessék Isten tervét, ígéretét. A hitét az jelzi,

hogy bármilyenek is a körülmények, bármilyen a hozzáállás, akkor is azt

mondja, amit Isten neki kijelentett. Ez se könnyebb, mint bizalommal várni

Isten ígéretére háborús előkészületek helyett.

Reménytelennek látszó időkben az emberek gyakran és könnyen fordulnak

bármilyen információs forráshoz, sőt... Elmondhatjuk a régi és a

mai tapasztalatok alapján, hogy az emberek sötét, reménytelen időkben

sokkal inkább kíváncsiak a holnapra, a jövőre. Minden korban készségesen

rendelkezésre is álltak az éppen divatos jövendőmondók, akik busás hasznot húztak az emberek olthatatlan kíváncsiságából.

Az is igaz, hogy bizonyos időszakok valóban sötétek. Ezt a próféta szava

is alátámasztja: „De nem marad sötétség ott...”, tehát ott és akkor lelki-szellemi sötétség volt. A prófétának, a reménykedő hívőnek sem kell rózsaszínben látnia azt, ami sötét... Abban tér el a többiektől, hogy biztos forrásból – Isten kijelentéséből – tud valamit, aminek valóban van jövője: „De nem marad sötétség ott, ahol elnyomás van.” És ebben bízik.

-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,,-

Az Úr szólítja az ifjút 1Sámuel 3,1–10

Sámuel számára hamar természetessé vált a templomi környezet, amiről

később a zsoltáros így írt: „Sóvárog a lelkem az Úr udvarai után” (még ha itt a jeruzsálemi templomról van is szó). Nincs ebben semmi rendkívüli, hiszen ezt láthatta Élitől. Ez a fajta megszokás, rutin is része annak a korabeli alacsony lelki-szellemi színvonalnak, melyben ritka vendég a személyesen megszólaló-megszólító Isten. Őt azonban – bár senki nem készítette fel erre az ifjút – ez sem akadályozta abban, hogy megszólítsa Sámuelt. A helyzet ugyan klasszikus példája a kiürült vallásosságnak, ám Isten ilyenkor is képes újat kezdeni, különösen, ha van egy nyitott szívű ember. Az élet tehát így váltja fel a halált egy nép, egy közösség esetében. Isten kegyelmesen kezdeményez, cselekszik. Bár Sámuel ekkor „még nem ismerte az Urat”, de nagyon tanulságos látni egy ilyen út első métereit. Ráadásul mindannyian úgy kezdtük, hogy nem ismertük őt. A kérdés az, hogy Isten megismerésének útján elindulva meddig jutunk.