MÉFIBÓSET

2Sámuel 9:1-13
És felrémlik a gyermekkori emlék,
riaszt borzongat lázas éjszakán…
Ötéves volt… felkapta őt a dajka,
és futott vele át a palotán,
sikongva, mint ki eszét vesztve száguld,
mert Jezréelben rettentő csatán
elesett Saul, a megszállott király is,
a nagyapa, – és apja: Jonathán.
A dajka fut, reszket már gyenge karja,
és hirtelen: rettentő zuhanás!
Rémült sikoly! Vad fájdalom hasít át
Mindkét lábán, mint a villámcsapás.
Felemelik, mert talpra állni nem tud,
a dajka vonja-rántja őt tovább…
– Árvaság, jajszó, csúfos összeomlás,
és dermedten csüng a két béna láb.
Évek telnek, ő csak tengődik árnyként.
Naponta reszket, teste-lelke fáj.
Mi vár reá, bukott királyi sarjra?
Az országban most Dávid a király!
S hirtelen kemény léptek zaja koppan,
Királyi testőr menten ott terem,
– Uram reád lelt, küldi a parancsot:
színe előtt sürgősen megjelenj!
Véget ér hát a boldogtalan élet?
Saulért most Dávid rajta bosszút áll?
- Asztalomnál lesz naponta étked,
Saul minden birtoka rád visszaszáll!
– Reám, holt ebre? – dadog Méfibóset,
az ámulattól elakad szava.
– Többé ne rettegj. Megterítve vár rád
a királyi kegyelem asztala.
***
(Jaj, hányszor voltam jótettekre béna,
bukott Ádámnak lázadó fia,
de hívat töviskoronás Királyom –
kenyérbe-borba rejtve, látom:
Vár reám a Kegyelem asztala!) Siklós József

ISTEN KEZÉBEN

Jött villámcsapás, jött fegyver. Jött fergeteg.
Jött ember hálátlansága. Jött kegyetlenség, jött bűn.
Jött éhség és szomorúság. Jött megalázás.
Jött üldözés és megpróbáltatás. Jött bujdosás lélek-pusztában
és nem volt hová lehajtani fejet.
Jött kínszenvedés, Krisztus hét szenvedése. Jött korbácsütés testen és lelken. Jött börtön…
Nagy bajomban mindig csak azt mondtam: “Isten kezében vagyunk,
és ott vagyunk a legjobb helyen.”
Mikor fellegek feltornyosultak és a hullámok összecsaptak fejünk felett.
Mikor a templomok leomlottak  és meghasadott a hegy.
Mikor sötétség borult a világra, végtelen sötétség
és az égre nem jöttek fel a csillagok,- mikor a Halál örvényénél álltunk…
Mikor az utolsó kiáltás is elhangzott Krisztus ajkáról – függve a keresztfán,
utolsót lehelve lelke:“Éli, Éli! Lama sabaktani!”
Ó, népem, drága népem! e szörnyű ítéletben,
ez elveszejtő nehéz időben mindig hitted:
“Isten kezében vagyunk  És ott vagyunk a legbiztosabb helyen.”
Mikor Ég- Föld megszakadt, Folyók- Tengerek kiöntöttek,
végig nyargalván sós hullámaikkal a veszett világon,
mikor megpecsételtetett minden teremtett állatoknak sorsa ľ
Ó, Uram! mi: árva néped, árva magyar néped
“Tebenned bíztunk eleitől fogva.” Bartalis János -