Fekete az égi
Fekete az égi csodás végtelen,
apró fények sziporkázva égnek,
de minden üres, fájó idelenn,
nehéz, komor, vajúdó az élet.
– Egyedül vagyunk; feszülő agyakkal
várunk. Figyelünk. De lüktet már a csend:
– Te jössz, Te jössz, áldott lépteiddel!
A Vőlegény az éjben idelent…!
Tartsátok magasra apró mécsetek!
És a sötétség eloszlik legott.
De jaj! – Nekem nem ég a mécsem!
az én olajom elfogyott!
S én magam, töredező nádszál –
a szélfúvásra is megremegek…
Azt mondod most: „Te hiába vártál”,
Vagy így beszélsz majd: „Nem megyek Veled!”
De miért is éljek akkor én tovább?
Óh, pislákol még a mécsem!
– Uram, Te így is lehajolsz hozzám?
Te érinted meg remegő kezem?
Te azt mondod nekem, hogy induljak el?
Te feléleszted pislogó mécsemet?
Uram, hát te nem vetsz el magadtól?
A menyegzőre Veled mehetek?
És, ha egykor a nagy számadáson
Az elemek mind ropogva bomlanak,
Kő-kövön nem marad a világon,
Az ég és a föld mind leomlanak,
– A Te dicséreted akkor szárnyra kel:
a négy égtáj felől zengi majd a szél:
„A pislogó kis mécset nem oltottad el,
S a megtört nádnak megkegyelmeztél!
Lukátsi Vilma

ÉBREDJETEK!

A hajnal szárnyas hírnöke
az új nap jöttét zengi már
és a lelkünket fölverő
Krisztus megint életre hív.
„Vigyétek!” – szól – „az ágyakat:
Mindent, mi álmos, rest, beteg!
Tisztán, virrasztva, józanul
várjatok: már közel vagyok.”
Jézust kiáltsa hát imánk
virrasztva, esdve, zokogón:
a tiszta szívet a feszült
ima szunnyadni nem tűri.
Vágd el az álmot, Krisztusunk,
törd meg az éj bilincseit;
oldd el rólunk a végső bűnt
s deríts új világot reánk!
Aurelius Prudentius
Babits Mihály fordítása