AUGUSZTUS 26. Családi és nemzeti gyász Ezékiel 24,15–27 „És lőn az Úr beszéde hozzám, mondván:

Embernek fia! ímé, én elveszem tőled szemeidnek gyönyörűségét hirtelen halállal, és ne sírj és ne jajgass, se könnyed ne hulljon.

Fohászkodjál csöndesen, halottakért való sírást ne tégy, fejékességedet kösd fel, és saruidat vedd lábaidra, s ne fedezd be bajuszodat, és az emberek kenyerét ne egyed.

És szólék reggel a néphez, és estére meg hala feleségem, és úgy cselekedem reggel, amint meg vala hagyva nékem.

És mondá nékem a nép: Avagy nem jelented-e meg nékünk, mit jelentenek ezek nékünk, hogy te így cselekszel?

És mondok nékik: Az Úr beszéde volt én hozzám, mondván:

Mondd meg az Izráel házának: Ezt mondja az Úr Isten: Ímé, én megfertőztetem szenthelyemet, a ti erősségeteknek kevélységét, szemeitek gyönyörűségét, lelketek kívánságát, és fiaitok és leányaitok, kiket hátrahagytatok, fegyver miatt hullnak el.

És úgy cselekesztek, amint én cselekedtem: bajuszotokat be nem fedezitek, s az emberek kenyerét nem eszitek,

S fejékességtek fejeteken, és saruitok lábaitokon lesznek; nem sírtok s nem jajgattok, hanem megrothadtok vétkeitekben, s nyögve fohászkodtok egymáshoz.

És lészen néktek Ezékiel csodajelül: amint ő cselekedett, egészen úgy cselekesztek ti is, mikor ez eljő; és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr Isten.

És te, embernek fia, bizonyára azon a napon, mikor elveszem tőlük erősségüket, dicsőségük örömét, szemeik gyönyörűségét és lelkük kívánságát, fiaikat és leányaikat:

Azon a napon, aki megmenekült, eljő hozzád, hogy hírt mondjon néked.

Azon a napon megnyílik szád ott a megmenekült előtt, és szólasz és tovább nem maradsz néma; s leszel nékik csodajelül, és megtudják, hogy én vagyok az Úr.”

Ezékielnek az Úr kijelenti, hogy elveszi tőle feleségét, és megparancsolja neki, hogy ne gyászoljon (16. v.).” Embernek fia! ímé, én elveszem tőled szemeidnek gyönyörűségét hirtelen halállal, és ne sírj és ne jajgass, se könnyed ne hulljon. „                                                                                       Ezékiel engedelmeskedik, és jönnek hozzá az emberek, hogy magyarázza meg, amit előttük tesz (19. v.) „És mondá nékem a nép: Avagy nem jelented-é meg nékünk, mit jelentenek ezek nékünk, hogy te így cselekszel?. „  Felelete a 21. „Mondd meg az Izráel házának: Ezt mondja az Úr Isten: Ímé, én megfertőztetem szenthelyemet, a ti erősségeteknek kevélységét, szemeitek gyönyörűségét, lelketek kívánságát, és fiaitok és leányaitok, kiket hátrahagytatok, fegyver miatt hullnak el. „és 24. versben olvasható. „vagyok az Úr Isten És lészen néktek Ezékiel csodajelül: amint ő cselekedett, egészen úgy cselekesztek ti is, mikor ez eljő; és megtudjátok, hogy én.”   Isten meggyalázottá teszti szent helyét, a nép fiai és leányai az

ellenség fegyvereitől fognak elesni. Jeruzsálem és a templom lerombolásáról van itt szó, ami éppen akkor történt meg. A zsidóknak ez volt a büszkeségük, erősségük, ez után vágyódtak. Ez volt egyetlen reménységük. De amikor ezt most mind veszni látják, jön a vigasztalás Ezékiel cselekedete által. Ő is a számára legkedvesebbet vesztette el, de nem sír és nem gyászol, mert átélte Isten vigasztalását, elfogadva azt Isten kezéből. Vigasztaló üzenete van tehát Ezékiel cselekedetének. Ilyen az Isten. Ő büntet, de vigasztal is: „mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít” (Jób 5,18). Tanuljuk meg, hogy Isten soha nem sebez meg úgy, hogy ne gyógyítson meg utána! Engedjük, hogy betöltsön bennünket vigasztalásával (2Kor 1,3–4)! /Könyörgés a hívők megszenteléséért

 „ Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, az irgalmasságnak atyja és minden vigasztalásnak Istene; Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vígasztal minket.”                                                        János 17,6–19 „Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket e világból nékem adtál: tiéd valának, és nékem adtad azokat, és a te beszédedet megtartották.

Most tudták meg, hogy mindaz te tőled van, amit nékem adtál:

Mert ama beszédeket, amelyeket nékem adtál, ő nékik adtam; és ők befogadták, és igazán megismerték, hogy én tőled jöttem ki, és elhitték, hogy te küldtél engem.

Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál, mert a tiéd.

És az enyémek mind a tieid, és a tieid az enyémek: és megdicsőíttetem ő bennük.

És nem vagyok többé e világon, de ők a világon vannak, én pedig te hozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!

Mikor velük valék a világon, én megtartám őket a te nevedben; akiket nékem adtál, megőrizém, és senki el nem veszett közülök, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesüljön.

Most pedig te hozzád megyek; és ezeket beszélem a világon, hogy ők az én örömemet teljesen bírják ő magokban.

Én a te igédet nékik adtam; és a világ gyűlölte őket, mivelhogy nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok.

Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.

Nem e világból valók, amint hogy én sem e világból vagyok.

Szenteld meg őket a te igazságoddal: A te igéd igazság.

Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra;

És én ő érettük oda szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban.”

A szentség nem csupán Isten parancsa és elvárása, amit szigorúan számon kér minden gyermekétől. Ő szeretetből akar olyanná tenni bennünket, mint ő maga; hiszen képére és hasonlatosságára teremtett minket (1Móz 1,27). „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.”

Jól látszik ez a szeretet Jézus főpapi imádságában, amikor tanítványai- nak az ige igazságával való megszenteléséért könyörög (17. v.). „És helyezteté Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre; „

De nemcsak imádkozott, hanem a gyakorlatban is megnyitotta annak lehetőségét, hogy szent életet éljünk azáltal, hogy értünk odaszentelte magát (19. v.).” És lőn este és lőn reggel, negyedik nap.”

 A mi szentségünk Jézus életébe került. Szoktunk-e erre gondolni? Jézus, elhagyatva és kiszolgáltatva, a legnagyobb testi és lelki kínokat szenvedte a kereszten.         És tudatosan vállalta ezt: „mert én odaadom életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem... én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól” (Jn 10,17–18). Vállalta értünk, a mi váltságunkért, megszentelődésünkért. Éljünk szentül és kegyesen (2Pt 3,11), „ Mivelhogy azért mindezek felbomlanak, milyeneknek kell lennetek néktek szent életben és kegyességben,”

mint akik nem hiába kaptuk Isten kegyelmét (2Kor 6,1)! „Mint együttmunkálkodók intünk is, hogy hiába ne vettétek légyen az Isten kegyelmét.”