AUGUSZTUS 6. Rajtunk van-e dicsősége? Ezékiel 10,18–22 Bizonyos korszakokban Isten védelme alatt van az egyház és a hívő ember. Ez nem szükségképp jelenti például a mártíromság elkerülését, de azt igen, hogy addig, amíg küldetését el nem végzi, hiába támadják. Ő célba vezeti, és még a kudarcnak látszó esetekben is visszaigazolja. Más korszakokban mintha nem lenne visszaigazolás. Mintha Isten hiányozna még a látszólagos győzelmekből és sikerekből is, hát még a csúfos megszégyenülésekből! Miért? Mert népe többségének iránya miatt valósággal elváltak útjaik. Ilyenkor bármilyen látványos legyen is a kezdeti siker, már minden menthetetlen, a bukás a küszöbön áll. Amikor az Úr dicsősége elhagyta a jeruzsálemi templomot, Isten jelenléte hagyta el népét. Lehet, hogy ennek súlyát nem érzékelték azonnal, lehet, hogy voltak még pillanatnyi győzelmek, de a végső összeomlás megállíthatatlanná vált, mert a biztos védelem elhagyta őket. Ha csak világi, pszichológiai trükkökkel tudunk tömegeket rövid időre, alkalmakra megmozdítani, az vajon miről árulkodik? Ha olyan hitengedményeket teszünk, hogy a végén már köze sincs a keresztyénséghez annak, amire hívjuk az embereket, az vajon miről árulkodik? Nem kellene szembenézni a lehetőséggel, hogy elhagy minket Isten oltalma, segítsége, dicsősége? Lehet, hogy meg kellene térni, hogy visszatérjen az ő dicsősége?  Egy testbe meríttettünk be 1Korinthus 12,12–26 Mi teszi lehetetlenné a hívők egységét? Az, amikor valakik önnön szerepük- nek, fontosságuknak túl nagy jelentőséget tulajdonítanak, míg másokét el sem is- merik. Gyakorta nagyra nőtt gyülekezetek nem szükségképp legaktívabb vagy legpéldásabb életet élő tagjai lekezelő és leereszkedő felsőbbségtudattal tekint  Ennek a kis gyülekezetekből származókra, anélkül, hogy ismernék őket. De előfordul az is, hogy látványos kegyességi gyakorlatokat folytató csoportok tartják alacsonyabb rendűnek a nem közéjük tartozókat anélkül, hogy értékeiket ismernék. Nagy vagy kicsi gyülekezetből származás, külsőséges kegyességi viselkedés megléte vagy hiánya nem a legjobb mércéje sem az embernek, sem a hitének. Amikor és ahol végre megszületik a felismerés, hogy egyenként mind ér- féktelenek vagyunk, de mindegyikünk Isten elhívása alapján lehet hasznos része az egésznek, akkor és ott kezdődik az egység kialakulása. Annak az egységnek, amelyben nem sablonhívők és sablonos kegyességi formák jelen- nek meg, hanem Isten által külön és együtt használt emberek. „Egy testbe meríttettünk” – mondja Pál apostol. Ezen azt érti, hogy a hívők vagy csoportjaik sosem magukban alkotják az egészet, annak csak részei. Ha rész voltukat felismerik, és ennek tudatában viszonyulnak az egészet vezérlő Úrhoz és a többi részhez, csak akkor lesznek értékes tagjai a közösségnek