Felelősek vagyunk

    „Növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak megismerésében" (2Pt 3,18).

Szeretnénk látni embereket, akik megmenekültek a pusztulástól és diadalmaskodtak Isten dicsőségében. De megállhatunk-e itt? Ha látunk három-négyezer megtért embert - vagy talán csak hármat-négyet -, akik mind megtalálták az üdvösség útját és kapcsolatuk lett az Úrral, akkor már úgy érezzük, teljesítettük is feladatunkat? Nem úgy kellene inkább tekintenünk rájuk, mint akikkel éppen csak megkezdődött a munkánk? Nem azt kellene kérdeznünk, hogy vajon megláttak-e már ezek a megtért lelkek valamit a mennyei Emberből? Még csupán egyedek-e, halak, akiket befogott a háló, számok egy-egy evangelizációs körút listáján, vagy megragadta már őket a legfontosabb felismerés. Persze ez csak akkor lehetséges, ha az előbb bennünket ragadott meg. Így hát újból kérdezem: Tudjuk-e felelősen úgy vezetni a ránk bízottakat - mint tették az apostolok -, hogy növekedjenek abban aki a Fő: a Krisztusban?

-,-,-,,-,,-,-,,-,-,-,-,-,-,-,-

Istennek célja van mindennel

    „Egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül" (Mt 10,29).

Isten a cél Istene. A teremtés nem a véletlen műve volt, hanem Isten megmásíthatatlan céljának kifejezése. Az Efézusi levél első része arról szól, hogy „megismertette velünk az Ő akaratának titkát az Ő jó tetszése szerint", hogy „az Ő dicsőségének magasztalására legyünk mi, akik először reménykedtünk a Krisztusban." Ha Ádám bűnbeesésére gondolunk, valamint saját bűnösségünkre, vagy arra hogy, milyen szegényes módon válaszolunk az Úr Jézusnak, aki minden ember helyett elszenvedte a halált, akkor csodálkozva kérdezzük: lehetséges ez? Igaz, de emlékezzünk arra is, hogy egy verebecske elpusztulásával, ami olyan semmiség, hogy mi észre sem vesszük, Istennek célja van. Az egész világmindenség Teremtője szemmel tart céljaiban minden egyes verebecskét. „Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok!"