Reményik Sándor A Bethesda partján    
"Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc esztendőtől fogva való betegségben
fekszik vala." János ev. V:5
 Harmincnyolc esztendeig volt beteg...
Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg,
Ó, csigalassan kúszó nappalok,
Ó, végevárhatatlan éjjelek!
Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, -
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul.
Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
Mindenki terhe, magának teher, -
Harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátum mindent elcserél-kever
A lélekben, a mély műhely-homályban.
Ez a szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá málott,
Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...
A Tó, ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizébe,
Mikor rájön a nagy "háborodás",
Mikor rászáll az Isten angyala,
Súlyos szárnyával sújtja a habot,
S gyöngy-buborékként a titkos mélyből
Fakadnak a megmentő balzsamok.
A Tó... közel volt, s mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint a csillagok.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, a vakok
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett.
Csak ő, csak ő nem érkezett oda...
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem bírta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, a boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya:
A halványzöld fürtű tündér-remény,
Az is a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.
 De másnap reggel Jézus arra jött.

 Kolozsvár, 1928. május 16                 

Széchenyi István Foglalatja minden jónak
  Isten, te foglalatja minden jónak,
   magasztosnak, tökéletesnek, befejezettnek,
   töltsd meg szívemet és lelkemet
   a te szellemeddel.
   Erősíts meg engem mennyei hatalmaddal,
   hogy földi gyarlóságaimon erőt véve,
   elmémet hozzád felemelhessem!
  Tisztítsd meg érzékeimet
   minden hozzám tapadó földi salaktól
   s világosságoddal töltsd be
   emberi természetemet,
   hogy ez a te műved hozzád méltó lehessen.
   Öntsd bizalmat lelkembe s ne engedd meg,
   hogy a te végzéseidet bírálgassam,
   vagy éppen kételkedhessem
   a te mindenhatóságodban,
   mindentudásodban
   és véghetetlen irgalmasságodban.
   Add végre a te legjobb áldásodat
   minden hozzátartozóimra s barátaimra,
   hogy egykoron mindnyájan együtt
   dicsőíthessünk és magasztaljunk téged mindörökké. Ámen.