verses bizonyság

Szabó Lőrinc A hitetlen büntetése

De szeretném, ha volna isten,
ha volna, s úgy volna, ahogy
a fák vannak, s ha itt közöttünk
röpködnének az angyalok,
ha volna tündér, peri, szellem,
s ha más nem, hát kísértetek,
csakhogy túlmenthessük a síron
ezt a nyomorult életet.
Még az ördögnek is örülnék,
és annak is, ha legalább
örök bűnösként vándorolnék
akármilyen poklon át,
mert rettenetes, hogy az ember
útja oly silány s oly rövid
a földi portól a veszendő
húson át vissza a porig.
Valamikor felháborított
a hazugság, valamikor
nevettem és azt magyaráztam,
hogy csak féreg van és por,
valamikor hit volt csatázni
a hit ábrándképeivel...
Győztem, s most a győztes igazság
kietlensége rémít el!
Nem szeretek már ember lenni:
van különb, amit képzelek.
De hit nélkül csak megaláz és
megszegényít a képzelet,
s az én életem oly szegény már,
olyan csupasz és elhagyott,
hogy szinte folyton a halálban
ülök, s a férgek s a mocsok
mélységéből fölfelé vágyva
meséket s látomásokat
rajzolok az egekre - és csak
büntetem vele magamat:
lelkek loboghatnak körülöttem,
Kelet minden istenei,
szörnyek, erők, állatok, eszmék:
egyik se tud segíteni,
és ha véremben és agyamban
megszületik a Legnagyobb,
még ijesztőbb, hogy mit teremtek
s közben én magam mi vagyok.
Por és por közt porladok és bent
istenekkel vagyok tele...
De nékem egy más kellene,
nékem egy külső? isten kellene,
egy külső?, egy közönséges isten,
isten, aki csak úgy van, ahogy
a fák vannak, isten, akit nem
én, a sóvárgás alkotok,
isten, aki nem büntet azzal,
hogy elbúvik a vak el?l,
ilyen isten menthetne csak meg
a halál félelmeit?l:
ezt várom, ?t... Mindegy, akárkit!...
Egy nyomorult kísértetet!
Még az ördögnek is örülnék,
ha volna... De jaj, nem hiszek.
s folyton sírni kell büntetésül
a keserű? litániát,
hogy megaláz a képzelet s hogy
megszégyenít a szomj s a vágy:

a kis id?t is elrabolja,
amim van... pedig oly rövid
az út a portól a veszendő?
húson át vissza a porig.

MARAD A KÉRDÉS

Bízhatsz magadban, vagy talán másban; és
formálhatsz (sok) istent, (eladhatót!), -
mind
veled
süllyed. S marad a kérdés:
ki ad(hat) (nekem) bűnbocsánatot?

Árvai Emil: MOST CSENDRE VÁGYOM

Most csendre vágyom - de magamban is,
hol gondolatoknak már zaja nincs.
Kérdéseimet is csendre intem;
halk, szelíd hangot keresek éppen.

A találkozás csendjére vágyom:
a Mindenható, hogy rám találjon

Kányádi Sándor: ISTEN HÁTA MÖGÖTT

üres az istálló s a jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok
sok dolga van a teremtőnek
mindenkivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat
megértjük persze mit tehetnénk
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet

előrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak

Áprily Lajos: BARTIMEUS

Szép volt, anyám, mikor a két szelíd kéz
megérintette fénytől szűz szemem,
világgá lett a bús világtalanság,
s öröm borzongott át a lelkemen.
Koldus-kövem felett, a tér derengett,
arcom felé egy arc világított,
s káprázva néztem hívó, mély szemébe
Annak, ki jött, megállt, meggyógyított.
Szép volt, anyám, szememmel simogatni
virág selymét, gyümölcsök bársonyát,
vagy messze-húzó út ívét követni
a dús vetésű Jordán-tájon át.
Ma is csodám a csillagsürüs éjjel,
a nyári éj, mely csóvákat hajít,
a virradat, mely kútvízhez kicsalja
a város nőit és galambjait.
Jerikó minden színe birtokom lett.
Egész világ. De meddig lesz enyém?
Ha börtönömbe holnap visszahullnék,
tán elhullatnám s elfelejteném

a pálma zöldjét, esti domb liláját,
barna leányrajt, bíbor rózsatőt.
De lelkem mélyén hordozom halálig,
hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam Őt!

Árvai Emil: ISTENNEK ÍROM

Segíts, Atyám, látom a jót,
bárcsak ma sikerülne!
Hol erős, hol gyenge vagyok,
ne adjam föl kimerülve.

Magammal csatázom, magamban küzdök,
s oly könnyen kialszik lángom.
Lobbantsad lángra újra az üszköt,
világítson a világon!