verses bizonyság

MEGNÉMULTAM

Megnémultam...elszakadt a húr,
Nem szólal többé lantom senkinek,
A tölgy-rengeteg hulló sátorában
A természettel együtt temetnek...
Lelkem szikláin meghalt az echo,
Elhallgattak a harsogó habok,
Lombok között már nem suhog a szellő,
S a zord hegyekről eltűnik a titok...
Hiába küldi sírva vagy nevetve,
Halk csobogását messziről egy patak,
Többé nem látok könnyet a szememben,
A kék havasról több dal nem fakad...
Megnémultam,...elszakadt a húr,
Nem szólal lantom többé senkinek,
Hanem ott bent, lelkem sziklái közt
Halkan zúgnak tovább a vadvizek... /Wass Albert /

 

Sík Sándor: Ments meg Uram!

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól,
A meddőségtől, lanyhaságtól,
A naptalan és esőtlen égtől:
Ments meg Uram a szürkeségtől!
Édes ifjak mentás koszorúja,
Fehér öregek aranyos borúja,
Virága van tavasznak, télnek:
Ne engedj, Uram, koravénnek!
Csak attól ments meg, keresők Barátja,
Hogy ne nézzek se előre se hátra.
Tartsd rajtam szent nyugtalan ujjad,
Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!
Ne hagyj Uram megülepednem,
Sem eszményben, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál,
S nem vágyni többre, kis mai magamnál.
Ha jönni talál olyan óra,
Hogy megzökkenne vágyam mutatója,
Kezem kezedben ha kezdene hullni,
Más örömén ha nem tudnék örülni,

Ha elapadna könnyem a más bűnén,
A minden mozgást érezni ha szünném,
Az a nap, Uram, hadd legyen a végső:
Szabadíts meg a szürkeségtől!