ígei bozonyság

Örök váltságot szerzett
 „Mikor pedig Krisztus, mint a jövendő javak főpapja eljött... az Ő tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve" (Zsid 9,11).
Ha fel akarom becsülni Krisztus vérének jelentőségét, úgy Isten értékelését kell elfogadnom, mert a vérre elsősorban Istennek volt szüksége, miatta ontatott ki. Semmi sem világítja meg ezt a tényt érthetőbben, mint az engesztelés napjáról szóló beszámoló. A 3Mózes 16-ban elolvashatjuk, hogyan vették a bűnért való áldozat vérét és vitték a Szentek Szentjébe; ott pedig hétszer hintették szét az Úr előtt. Maga az áldozat természetesen nyilvános volt, a templom udvarán ment végbe a nép szeme láttára. De a Szentek Szentjébe nem léphetett be más, csak a főpap. Egyedül hintette szét az engesztelő vért Isten előtt, távol azoknak szemeitől, akiknek az javára szolgált. Ezzel tisztában kell lennünk. Krisztus drága vére mindenekelőtt Isten számára, nem az emberi szemnek volt látható. A szent és igazságos Isten elfogadta, és mindenre elegendőnek nyilvánította. Ebből a mélységes tényből fakadhat aztán saját értékelésünk Krisztus véréről.
Igazság és kegyelem
 „A kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által lett" (Jn 1,17).
Ez a megállapítás a kulcsa mindannak, ami János evangéliumában ezután következik. Ez a kettős nyomaték az egész evangéliumon keresztülhúzódik: egyrészt az igazság, másrészt a kegyelem hangsúlyozása. Az igazság mindig követelményeket támaszt, a kegyelem pedig azért van, hogy kielégítse azokat. A János evangéliuma 8. fejezetében a házasságtörő asszony esetében az igazság uralkodik. Az Úr nem azt mondja neki: „Jól van, te nem vétkeztél." Nem mondta a zsidóknak, hogy az asszony tette nem súlyos dolog, és hogy Ő maga nem döbbent meg mélyen az eset hallatán. Ezek voltak a szavai: „Aki közületek nem bűnös, az vesse rá először a követ." Az igazság ebben volt: az asszony valóban vétkezett, és a törvény értelmében meg kellett volna kövezni; de jelen volt a kegyelem is, mert miután mindnyájan eltávoztak, Jézus odafordult hozzá: „Én sem kárhoztatlak."
János evangéliumában végig így egyenlíti ki egymást az igazság és a kegyelem.
Ábrahám…
 „Mikor Ábrahám kilencvenkilenc esztendős volt, megjelent az Úr Ábrahámnak és mondta neki: Én a mindenható Isten vagyok, járj énelőttem és légy tökéletes" (1Móz 17,1).
Isten ezt nem az erős Ábrahámnak mondotta, aki Izmáelben fiút tudott felmutatni. Ő megvárta, míg szolgája egészen tehetetlenné vált, és még ha akarta volna sem lett volna képes ezt megismételni. Ekkor, és csak ekkor lépett oda hozzá Isten, hogy mint Mindenható Isten jelentse ki magát.
Semmi sem utal arra, hogy Ábrahám megbánta volna korábbi tettét. Sőt inkább úgy látszott, Izmáel mind drágább lesz számára. Miért nem ismerte be tévedését? Hát nem vágyódott Isten után? Ha nem, akkor azt mondhatjuk, hogy emberi fogalmak szerint nem volt sok reménység számára. A reménység azonban nem attól függött, hogy ő kereste-e Istent, sokkal inkább attól, hogy Istennek volt szüksége őrá. Ő még mindig munkálkodott szolgájában. Nem mondott le róla.
„Tanuld meg, hogy én mindenható vagyok" - mondta Isten - és azután járj ennek az ismeretnek a világosságában. Mert a „légy tökéletes" többek között azt jelenti, hogy „légy tökéletes a gyengeségben!" Engedd, hogy a mindenható Isten végezzen el mindent!