verses bizonyság

Árvai Emil
Hóseás könyvéből

Elhagyott a saját népem,
akit szerettem, nem szeret!
Nem vagyok fontos, nem kellek
nekik; kidobva Kincsük az útfélen.

Kit illet barátság, tisztelet?
Bizodalmát od'adta másnak.
Elfeledkeztek rólam, már csak
én hordom szívemben népemet:

mint férj búsul hűtlen társa után,
úgy szánom őt, aki csalfán s bután
nélkülem próbál ma boldogulni...

Egyszer, ha szíve fog megfordulni,
s meglátja, mennyire szeretem őt:
térdre hull hűséges Ura előtt...
-

Mi hárman:  (Schütz Antalnak)
Bús téli dombon állok egyedül.
A völgyön tél halotti fátyla ül.
Csontig verő szél hófelhőt kavar,
Vadul örvénylik néma hóvihar.
Sehol egy ember. Sehol semmi nesz.
Minden a hó hideg fátylába vesz.
Amerre pillant könnyező szemem:
Fehérség, néma, holt, reménytelen.
Hótorlaszon túl, télviharon át
Egymást gyilkolja egy bódult világ.
Embervér áraszt földet, óceánt,
Égen-földön a sors ekéje szánt.
Veszett viharban, őrült tengeren,
Pici zöld sziget, ez az én helyem.
Itt vér, vihar elsimul hangtalan,
Mert szívemben Krisztus békéje van.
Ezen a dombon itt hárman vagyunk,
És egymás mellől el nem mozdulunk.
Az egyik én, ki ideküldetett
Felhők között mutatni kék eget.
A másik ő, a lelkem jobb fele.
Itt is velem jár, mint én ővele.
A harmadik az Úr Jézus velünk,
Ki összefogta két meleg kezünk.
És őrjönghetnek minden viharok,
Mi hármunk szeme szótlan mosolyog
De nem kacagva: némán, csendesen,
Belülről, mélyről és rejtelmesen.
És e mosolyban meghal minden átok,
S belénk öleljük a szegény világot.