ígei bozonyság

DECEMBER 30.  A felkent és népe tettei Ézsaiás 61,1–7 Az öröm, vigasz alapja és záloga az volt, hogy Jézus Istentől kapott felhatalmazással helyreállítja azt, ami régen elromlott. Az Isten és ember kapcsolata elromlott már az édenkertben, megromlott Noé napjaiban, megromlott a zsidó nép történelmében nemegyszer, és a kétezer éves keresztyénség folyamán is. Sajnos, talán azt is mondanunk kell, hogy akár még rajtunk és bennünk is megromolhat újra az, amit Isten jónak szánt szeretetéből. Krisztus azonban mindent képes jóvátenni. Hatalommal bír hozzá. Felszabadító kegyelem hirdetésével fordít a hűtlenné vált emberek sanyarú helyzetén. A felszabadító kegyelem azonban nem egyszerű válságkezelő program vagy ötlet. Sokkal inkább áldozatos megoldás. Krisztus úgy jött kegyelmet hirdetni, hogy hozta magával azt, amivel megfizet a mi bűneinkért: testét és vérét, s majd pedig vitte magával minden bajunk okozóját, a bűneinket. Ez nem volt könnyű, de eredményes és végleges. Ha a bűneinket átveheti, akkor felszabadító munkájának következtében már senki nem vádolhat azokkal és nem büntethet meg azért még egyszer bennünket. Ha most a lelkünket mardosó bűntudatra gondolunk, akkor legszívesebben mélyről kiáltanánk: szabadíts minket is! Irgalmazz nekünk is! Hát kiáltsuk ezt, és így engedjük beteljesedni ma ezt a próféciát!  A krisztusi alázat példája 1Timóteus 1,14–16 Krisztus megalázta önmagát, hogy üdvösségünket munkálja. Krisztus segített Pálnak mélyen meghajolni, összetörni, hogy ezzel az ő üdvösségét és mások üdvösségét munkálja. Pál bizonyságtétele arra bátorít, hogy tanuljuk meg az ő esetéből, milyen nagy Isten szeretete és hatalma, és lássuk értelmét a hitnek. Amikor azért könyörgünk, hogy Isten akarat legyen meg az életünkben, fel vagyunk arra készülve, hogy milyen mélyreható tud lenni Isten akarata? Krisztus keresztre feszítése előtt kiszolgáltatta önmagát Isten akaratának, majd szenvedett értünk, amíg bele nem halt abba, ami érte. Pál átértelmezte életcélját és életmódját, mígnem elveszítette mindenét, vagyonát, tekintélyét, egészségét, szabadságát, végül a puszta létét is. Ha ilyen az engedelmes életút íve, valóban készek vagyunk Isten akarata előtt meghajolni? Minden okunk megvan erre. Gyönyörű eredménye van azoknak az áldozatoknak, amiket Isten vár el, és nem az ember hoz egyszerű jókedvéből. Amíg saját magunktól elhatározott áldozatunk az önbecsülésünket növeli, addig Isten terve és az általa elvárt áldozat üdvösséget munkál. Ez elég komoly indok ahhoz, hogy engedelmeskedjünk. Pál nagy hitvallása, hogy sok negatív változás, teher, áldozat mellett bőségesen találkozott kegyelemmel, hittel és szeretettel. Gyülekezetünknek és családunknak igen nagy szüksége van arra, hogy Isten kegyelmében elmerülve hit és szeretet töltse ki lényünket!