bizonyság

Túrmezei Erzsébet:  A néma vád
Holdfényes éjjel. Halvány Krisztus-arc. Rajt szívet-tépő, szelíd fájdalom.
A várost nézi... és Őt nézem én hónapok óta... hűvös hajnalon,
ha ébredek és hideg éjszakán, a nap zajának hogyha vége lett.
Mert itt sugárzik sápadt-csendesen szobám falán... s az életem felett.
Sokszor szíven talált a néma vád, s hitetlenül harcoltam ellene.
Tudom, hogy miattam vagy szomorú. Tudom, Uram, hogy másképp kellene. Valahol mélyen elszakadt a húr.
Nem zengi tisztán a Te éneked. De a szakadt húr felujjong-e még, ha fájó könnyed reá pergeted?
Könnyed nyomán megzendül-e megint a magasságokat merő zene?
Sokszor szíven talált a néma vád. Tudom, Uram, hogy másképp kellene.
Holdfényes éjjel. Halvány Krisztus-arc, Te, aki láttad minden harcomat,
nézd, ezen a nagyheti éjszakán feléd fordítom könnyes arcomat:
ma én is sírtam a város felett. Ma megéreztem, most is érezem,
mi fáj, amikor durván ellökik a segíteni kinyújtott kezem.
Micsoda sajduló seb a szíven a visszautasított szeretet!
És most leroskaszt az a néma vád. Én, én szereztem ilyen sebeket!
Hisz a Te kezed győzelmet kínált, új, zengőbb húrt a régi, nyűtt helyett.
Nem vettem észre. Meg se láttalak, és újra reggel, újra este lett
és újra este... holdas... hangtalan... Szemed virraszt és a városra néz.
A visszautasított szeretet nagyon, kimondhatatlanul nehéz!

Ó, az a város! És ó, az a szív! Néz, néz szomorú váddal a szemed.
És lábaidhoz összetörve hull Te megsiratott Jeruzsálemed.