verses bizonyság

Óhajaim hírmondói

Kicsavart tengely a Tejút láthatatlan két kerék között
Lelkem egy eleven szekér bizarr jelmezébe öltözött
S hánykolódik csillagködök izzásig feszülő csendjében
Parázsló nyomokat róva sugarakban sírom el fényem
Virrasztásra vág ablakot homlokomon minden pillanat
Homokórám kereng s forog - öröklétem tudata vallat -
Az útkereszteződések mentén őrt álló feszületek
Ítélnek rólam, pedig ők mindannyian belőlem lettek
Töveikből feketén fehér hollók röppennek fel - törnek az égre
Aláhulló tollpihéik öltöztetnek fel engem végre
Deres mezítelenségem helyére szikrázó gyolcsruhát
Ők adnak - mikor nevemben felkeresik az Élet Urát...  Pató Selam

-,-,-,,-,,,-,-,-,-,,,,,-,-,,-,-,,,-

2009 nyarán

Sohasem vártam még így a Telet... Az útjainkra hulló oltárterítőt,
S az alabástromfényén megtörő Végtelen azÚR tündöklését.
Sosem vártam még így ítéletet! Mert fehér ruhámon, ím az ősz színvilága:
A kétnemű Föld bénító barnasága, Profán és szent szenvedélyek bíbora,
Intellektuális ideák sárga ragyogása, Féltékenysége, félelme -, elbukása,
Fakuló smaragdzöld remények; Ravatalukon a kékség mivé lett?
Napperzselt avaron térdelek - talán Pasztell ametisztkő a lelkem
Leheletfinom lilaságban Ítélet nélküli ítéletben... Mondom:
Sohasem vártam még így a Tél Lázcsillapító hűs kezét; - Égek! -
Közeli Fehér Messzeségek Ti hallotok, s köd-kezetek talán
Egy ajtót hasít a Lét falán, Melyen át a képtelen kép feltárja
Teljesen önmagát, s fehérségébe

Emel vissza -, egészen át!  Pató Selam

 

Pillanatkép III.

Szememben Egek Tüzei égnek
Még most sem érted: Honnan jöttem?!
S tudni se akard: Merre tartok?!
Egybemosódnak Lassan a partok
És betelik a Sors Máról-holnapra
Együtt a Holddal Feltámad a holt Dal
És átzeng az Éjen Szíveken hasít át
Izzó-fehéren Kérlek, ne kérdezd:
Honnan tudom?! Néha átok
Számomra, Ahogy Látok
És hidd el: drágán Fizetek érte -
De az Élet a tétje!  Pató Selam
(2010. szeptember)

Lelki tájkép

Nézem a havat, látom a tájat, és emlékeim annyira fájnak,
hogy nem foghatja fel képzelet. Először látom így az életet...
Jelenem is és jövőm is a múlt, mely szikrázó fehérséggé fakult,
és beborít magával mindent. Piros reményem fák karjain leng,
mint üres hinta, sírva nyikorog, alatta behavazott lábnyomok,
Az égből test-meleg könny pereg alászállva jég szuronnyá mered,
vakító fény villan meg a hegyén, s a tar ágra felakasztott remény
csapongó árnyat vet a tájra - lassulva lebben előre-hátra...
Bár hullna inkább le az a hinta, ne írna űrbe, mint veres tinta,
ne fájna tovább lüktetése, kötelét vágná el a fagy kése.
Egy sercenéssel hunyna ki lángja! Végtelen téllel dacol e máglya...
mint örökmécs egy ősi sejtben - nyugvás lenne már megfagyni csendben...  Pató Selam

Mint az Isten...

...mert
annyira csodálatosnak álmodtalak, olyan tökéletesnek képzeltelek,
térben-időben végtelennek, kitől nem választhatnak el földi falak,
ki örökké és feltétlenül szeret, a halhatatlan kegyelemnek,
...hogy
ha az derülne ki, hogy mégsem létezel, sem tudnék már Hozzád hűtlenné válni, oly elevenen élnél bennem, hiányod olyan letehetetlen teher
volna, amivel nem lehet elbánni, magamnak kéne Azzá lennem,
...AKI
lélekterhességem magzatjaként még Te voltál,
saját életem alapanyagából öltöztetni Téged formába,
lenni Neked az áldozati oltár, mely kiéget a kiürült világból,
lenni szellem-dalod zsoltára,
...és
mikor mindez megvalósul, rádöbbenni, hogy mint öröknek, mindig lenned kellett, mégis, mégis, mégis létezel, olyan valóságosan, mint senki-semmi,
az én születésem, mely Benned rejlett, Magunkat Bennünk így érem el
...ám
ha a mennyei benső egységen kívül egyszer csak úgy szembesülhetnék Veled, mint Aki AZ vagy, ki én vagyok - úgy sugároznánk szét egy közös szívből, hogy mégis az lennél, kinek hittelek, akiben a mindenség ragyog,
...akkor
vajon megcsalnánk-e Álmunk a Valóval,
átváltanánk-e Hitünket a Sorsra, próbára tennénk-e a Szentet -,
kettesben egyedül a Vigasztalóval nem lenne-e árulás egymás csókja, nem vágná-e ketté a Lelket?   Pató Selam