MEGNYÍLT SZEMMEL Sokszor nem ismerünk fel Téged... Ó, Jézus, nyisd meg szemeinket, mint ama két bús tanítványnak egykor ott Emmausban. Tudjuk, velünk jársz utainkon,Hozzánk szegődsz és elkísérsz, repítsen bár képzelet szárnya,szerelmeddel Te utólérsz. Ha néha magányba rejtőzünk,utánunk jössz és ránk találsz. Ha lankad, lassúl már a léptünk,az út végén Te állsz Jézus, ismered útjainkat!Oly kevés az öröm hegye... Látod a mai Golgotákat...figyelsz sötet völgyeinkre. Ha gyász vagy bánat könnye felhőz,nem látjuk, hogy itt vagy velünk. Oly nehéz felismerni Téged,míg próbáinkban szenvedünk. Napunk már túlhaladt a délen,napunk már lefelé halad. Rettegő szívvel hadd keressünk,s kérleljünk, hogy velünk maradj! Válaszául a sok miértnek:Úr Jézus, nyisd meg szemeinket! Mint ama két bús tanítványnak,alkonyatkor ott Emmausban...
NEKÜNK SZÓLÓ INTÉS 1 Kor. 7,29-31. Szeretteim, az időnk rövíd!A híd közepén már áthaladtunk. Az élet zavaros árja lassanparthoz csendesedik alattunk. Viharai orcáinkra róttákemlékül barázdáikat, meggörbült újjal, eres kézzelszorítjuk a korlátokat. Az Ige int: ne legyen már többháborúságunk a testben, hiszen velünk volt és velünk lesz nyomorúságunkban az Isten! Szeretteim! Az időnk rövíd!Ha néha ejtünk is könnyeket, felejtsük el, mintha nem volna,tegyük le lassanként a terheket! Akik vesznek, mintha nem vennének, s nem volna övék semmi sem! és akik élnek, mintha nem élnének, mint akik átutazók idelenn. Mert e világ ábrázatja elmúlik, s vele minden árnyék, vár ránk a fény, vár ránk az Isten,s a túlsó parton az örök hajlék. -,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,
MÁRIA ÉS MÁRTA Márta sürgött-forgott s körülfonta a fény, és főtt a főzelék és sült a sütemény, S Mária kuporgott az Úr lábainál a rezedás kertben, ahol suhant a nyár. Milyen csodálatos, milyen örök a kép, Mártáé a világ, Máriáé az ég. Márta, akár a föld, szívós, kemény, konok, Máriában ihlet és irgalom lobog. A jobb részt válaszottam, Mária titkos hangra figyelek, tűz és jel ragyog szívemben, s az egyetlen szükséges hevít, s amit kapok, az tőlem el nem vétetik.
ÖREG BOTOK A KAPUBAN
Két bot feküdt az Ékes-kapunál,két megkopott, elhasznált mankó. Szembetűnő és szinte prédikál,szívdobogtató, könnyet fakasztó. Beszél sok-sok év szörnyű nyomoráról,s az új elképzelhetetlen örömről, hogy szökdel és újjong, ki sánta volt,mert minden kincsnél ma többet kapott. Lehullt nyomora súlyos bilincse,mert az Úr szolgája jött el erre,a Lélek erejével felvértezve,az imádkozás órájára, kilencre... Mikor a vasárnapi harangszószent vágyat ébreszt a szívemben, és az imádkozás órájáraelindulok és is csendesen, az Úr házának ajtajábanáhitattal réved rá szemem a kívül hagyott öreg botokra.Drága, öreg testvérek támasza! Ismerem mind. Símára koptattagazdájuk ráncos, reszkető keze, mely az életet átrobotolta. Nézem és szívem hálával tele,mert még itt vannak, itt várnak sorban, míg nincs szükség rájuk itt pihennek,s a kedves öregek bent a padokban. Ott, hol elfedi a test nyomoráta lélek öröme, mely ujjongva kiált, szárnyakat ad és szökdellni tanít,bátor a szív és kín nem lakik itt. Terítve vár az Ige asztala,dícséret zeng és hála szava , erőtlen testben az erős lélekszárnyakat adó diadala. A botok megint kézbe kerülnek,ha elhangzik végül az áldás. Kip-kop! Rójják újra az utat, mint egy-egy hűséges segítőtárs. S ha helytálltak a hétköznapokban, vasárnap itt pihennek újra. Hányszor látjuk, mielőtt belépünk az imádkozás órájára! De jaj! Ha a botoknak híja van, akkor szemünk forró könnyet ejt, s szívünkbe fájón beledobban, hogy egy öreg szív végleg hazament.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése