verses bizonyság

A LÁMPÁS  -

A Bárány menyegzőjén ott leszek című vers változata
Fekete az ég: mély és végtelen,
A csillagok sziporkázva égnek,
– Nehéz a várás, nehéz idelenn,
Üres, komor, vajúdó az élet.
– Egyedül vagyunk. Dúlt idegekkel
Hallgatózunk.
– De lüktet már a csend:
– Te jössz, Te jössz áldott lépteiddel
A Vőlegény! A megígért! A szent!
Tartsátok hát magasra mécsetek,
És a sötét eloszlik legott.
– Mi ez? – Nekem nem ég a mécsesem!
– Uram! – Az én olajom elfogyott!
…Én magam meg töredező nádszál –
A szélfúvásra is megremegek…
– Ha azt mondod most: hiába vártam,
Mécs nélkül Eléd én nem mehetek…
Akkor… akkor… miért éljek én tovább?
Nálad nélkül mit ér az életem?
– Uram! Te… hát Te lehajolsz hozzám?
Te érinted meg remegő kezem?
– Jól hallottam? Indulhatok én is?
Erőtlen lábam Te egyengeted?
Üres lámpás van kezemben, – mégis…
A menyegzőre Veled mehetek?
Ó, ha egykor a nagy számadáson
Az atomok ropogva bomlanak,
Kő-kövön nem marad a világon,
Az ég és a föld mind összeomlanak,
– A Te dicséreted akkor szárnyra kel!
Négy égtáj felől zengi majd a szél:
A pislogó kis mécset nem oltottad el,
S a megtört nádnak megkegyelmeztél!
Lukátsi Vilma

 A BÁRÁNY MENYEGZŐJÉN OTT LESZEK!

Fekete az égi csodás végtelen,
apró fények sziporkázva égnek,
de minden üres, fájó idelenn,
nehéz, komor, vajúdó az élet.
– Egyedül vagyunk; feszülő agyakkal
várunk. Figyelünk. De lüktet már a csend:
– Te jössz, Te jössz, áldott lépteiddel!
A Vőlegény az éjben idelent…!
Tartsátok magasra apró mécsetek!
És a sötétség eloszlik legott.
De jaj! – Nekem nem ég a mécsem!
az én olajom elfogyott!
S én magam, töredező nádszál –
a szélfúvásra is megremegek…
Azt mondod most: „Te hiába vártál”,
Vagy így beszélsz majd: „Nem megyek Veled!”
De miért is éljek akkor én tovább?
Óh, pislákol még a mécsem!
– Uram, Te így is lehajolsz hozzám?
Te érinted meg remegő kezem?
Te azt mondod nekem, hogy induljak el?
Te feléleszted pislogó mécsemet?
Uram, hát te nem vetsz el magadtól?
A menyegzőre Veled mehetek?
És, ha egykor a nagy számadáson
Az elemek mind ropogva bomlanak,
Kő-kövön nem marad a világon,
Az ég és a föld mind leomlanak,
– A Te dicséreted akkor szárnyra kel:
a négy égtáj felől zengi majd a szél:
„A pislogó kis mécset nem oltottad el,
S a megtört nádnak megkegyelmeztél!  Lukátsi Vilma