2011. május 15., vasárnap

verses bizonyság


Milyen az imaéleted?
Némely ember imaélete olyan, mint a rángatós kút: csak különféle nyomorúságok, betegségek rángatják meg alkalmilag. Másoké olyan, mint az artézi kút: ezek követik az Úr intéseit, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restül-ni. De van ennél magasabb fokozat is: a szökőkút, amikor a szív úgy megtelik hálával és dicsérettel, hogy mindig ujjongva szökik elő belőle az imádság.                                                                                                                                     Tudunk-e olyan lelkesen imádkozni az ébredésért,/ vagy bár miért is / mint ahogyan a szökőkút lövelli az ég felé a vizet?

RÓLA BESZÉL,

Róla beszél fű, virág, verebek és pacsirták
Rügyező és lombos fák, simogató szél.
Énekel a tarka rét, patak, folyó, vízesés,
napsütéses kéklő ég Ő a békesség
Érzem én is jóságát, szeretete illatát
Béke legyen mindenkivel, nála öröm vár!
Hm...
Béke legyen mindenkivel! Jézus Úr, Király!
Nagy Istenem, ha nézem a világot,
Melyet teremtett szent „Legyen!” Szavad,
Ha itt a földön millió lényt látok,
Kiket igazgatsz s táplálsz egymagad,
Szívem feléd ujjong örömtele:
Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te!
Szívem feléd ujjong örömtele:
Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te!

Uram, Igédben, hogyha megtalállak,
Ha látom ott kegyelmes tetteid,
Választott néped amint egyre áldod,
Türelmesen viselve bűneit. Szívem feléd...

Ha Jézust látom itt a földön járva,
Alázatos, türelmes szolgaként,
Látom, hogy áldást áraszt e világra,
S kereszthalálra adja életét. Szívem feléd...

Ha földre nyom a búnak, gondnak terhe,
Szegény szívem halálosan beteg,
S hozzám hajol az Úrnak szent kegyelme,
S lelkem az ő irgalma menti meg. Szívem feléd...



BESZÉLGETÉS A FÖLD ALATT

A megdermedt föld alatt
két parányi búzamag
összesimul kedvesen. –
Az egyik szól csendesen:
„Magtestvérem, nem jó élni.
Nem tudok már jót remélni.
Majd megfagyok! Jég a fészkem,
hátamon a halált érzem.
Elpusztulok tél fagyában,
Ó, pedig én élni vágytam.
Vágytam nőni, felszaladni,
kincses fejű kalászt adni,
aranykalászt, aranymagot,
dús kévéket, dús asztagot.
Jaj, de látom, sok szép álmom
valóra már sosem váltom.
Elfonnyadok, elsenyvedek,
új élet már sosem leszek!…”
A megdermedt föld alatt
a másik kis búzamag
kezd a szóba csendesen,
bizakodón, kedvesen:
„Magtestvérem, ó, ne fájjon,
hogy hideg van a tanyánkon!
Van jó ruhánk, Isten adta,
megvéd ez a téli fagyba’.
Van paplanunk puha, fehér.
Nem halunk meg, ne félj, ne félj!
Jó apánk is arra intett,
edzeni kell a szívünket.
S szabad szívvel, égbe törve,
minden gátat elsöpörve,
nagyok leszünk, kincses-szépek,
kalászt ontunk dúsat, szépet.
Áldást szórunk asztalára
mindenkinek, aki árva!”
A megdermedt föld alatt
két parányi búzamag
átöleli egymást szépen
s együtt bíznak, bizakodnak
a tavaszi ébredésben…
Móra László

TALÁN EGY ÉVIG

A kiáltó szava elhallgatott,
repedt nádakat ingat a szél.
Nem zeng az ének az Olajfák Hegyén,
a kertekben fehérlik a dér,
„a fejsze a fák gyökerén“!
– Nem halljátok,
milyen csikorogva
fordul az esztendő a tengelyén?
Ítélettel teljes a jövő,
annak, aki csak magának él,
dús lombozattal,
de gyümölcstelenül:
„a fejsze a fák gyökerén!“
Mindegy az, hogy minek álcázzuk
önzésünk üde zöld leveleit,
a Gazda jár a szőlőskertekben
és megjelöli a fák törzseit…
Ha a Vincellér elébe nem áll
könyörgő szóval:
„Hátha terem még?!“
– vajon esztendő virradna-e még?
Átszegzett kezed tartja vissza
– talán egy évig –
tőlünk a fejszét!
Lukátsi Vilma

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése