köszöntő

Az Isten adventje:  Márk 4, 26-29.  Különbség van az Isten adventje és a miénk között. Nekünk várnunk kell, hogy Isten hozza el számunkra ígéreteinek beteljesedését, -                                                             

  ellenben saját maga ura szavának és szándékainak: maga váltja azokat valóra.                                                                                            

Ő senkitől-mástól nem kapja, hanem maga szerzi meg adventjének beteljesedését az Ő dicsőségére.        

 Ez azt jelenti, hogy ha Isten úgy akarta volna, akkor neki nem kellett volna várnia.                                   Advent nélkül is elvégezhette volna dolgát. A bűnben megromlott embervilág helyébe egy szempillantás alatt létrehívhatott volna egy tiszta, vele összhangban levő másik embervilágot, amelyben gyönyörködhetett volna a szíve, mert dicsőségének a tükörképét láthatta volna benne.                                    Csak egy nem történt volna meg, ha Isten az Ő hatalma szerint így cselekszik. Abban, hogy Isten az Ő céljainak a megvalósulását rábízta az idők folyására, s hogy így - emberileg szólva - Ő is magára vette a várakozás terhét, hogy majd egyszer a jövendőben lássa beteljesedni szándékait, - abban egy nagy többlet van amazzal a másik lehetőséggel szemben. Az, amit a példázat úgy fejez ki: "magától terem a föld". Így Isten teremtményeinek a saját talaján sarjadhat ki az eredmény, amely végül majd kielégítheti Istennek szívét. Egyszóval azért várakozik Isten maga is, hogy ezzel nekünk adjon időt.                                            Amúgy "rólunk - nélkülünk" rendelkezett volna. Munkája csak rajtunk ment volna végbe, de nem általunk. Így ellenben nekünk is részt ad benne. Isten várakozása azt jelenti, hogy alkalmunk van életünk folyamán ráeszmélnünk az Ő akaratára, magunkévá tenni azt, engedelmesen elindulni annak irányába és öntudatosan végigjárni útját. Végzései így hívogatássá válnak számunkra, amelyet felfoghatunk és követhetünk; vezetéssé válnak számunkra, amelyet tudakozhatunk, s ha felismertük, engedelmeskedhetünk neki.                                                                                                                      

 Ez időbe, várakozásba, türelembe kerül! Milyen sokáig tart néha, míg egy-egy emberi szív meghallja Isten elhívó szavát! Mintha mély álomba volna elmerülve, újra meg újra szólongatnia kell Istennek, míg végre felébred szavára. Olyanoknál is, akik külső látszat szerint komolyan hallgatják Isten beszédét, milyen sokszor egészen kárba veszettnek látszik annak hirdettetése, és milyen soká tart, míg végre igazán felfigyelnek és észreveszik, hogy Isten csakugyan mond nekik valamit, kínál nekik valamit, akar velük valamit! Mennyi türelmes várakozásba kerül egy-egy embernek a megtérése! Azután is, ha már elkezdtük az Ő útját járni, milyen végtelen türelemmel kell Istennek velünk bánnia! Hogy kell egy-egy világos, érthető leckét ezerszer is elismételgetnie velünk! Hányszor úgy látszik, hogy kárba veszett minden ránk fordított munkája, és mindent elölről kell kezdenie velünk! Ha százszor megmutatta már irántunk az Ő hűségét és megszabadított bajaink és nyomorúságaink egész sorától, a százegyedik alkalommal hogy rákezdünk megint a kesergésre, panaszkodásra, zúgolódásra, mintha még soha semmit nem tapasztaltunk volna az Ő kegyelméből! Ha a világnak a csábításaiból már nem egyszer kiábrándultunk is és a szánkban hátra maradt keserű íz már sokszor megtanított is rá, hogy az örömöket kínáló pohár fenekén méreg van, amikor a kísértés ismét kínálja nekünk italát, milyen könnyen és milyen balgatagon hiszünk neki ismét! Sokáig, nagyon sokáig tart, amíg megszilárdul az emberi szívben a hit, és amíg a világ hazugságainak hátat fordítva meg tudja öldökölni magában a kísértésre könnyen hajló ó-embert!                                                                                                                                     

De Isten rászánta az időt! Van türelme kivárni az eredményt. Csak így lehetséges az, hogy bűnös életünknek a megváltása ne úgy menjen végbe, mint amikor tavasszal a kopasz fák új virágdíszbe borulnak ugyan, de maguk sem tudják, milyen csoda történik velük. Isten nem tudattalan tárgyakként akart velünk bánni, hanem a tudatunkon át akarta célját elérni. Meg akarta ajándékozni életünket az Ő ismeretével, fel akarta kelteni bennünk az imádat, a hála, a hódolat érzéseit, és ki akarta érlelni az akaratunk elhatározásait, amelyekkel odaszánjuk magunkat az Ő szolgálatára. Munkatársaiul választott bennünket az Ő munkájának véghezvitelében. És türelemmel kivárja az időt, amely ehhez szükséges. Még egy lépéssel tovább is kell mennünk. Isten nemcsak a magunk üdvössége dolgában akar bennünket így foglalkoztatni, hanem ezen felül még egymásnak az üdvösségére is fel akar használni bennünket. Nem olyan gépiesen rendezte Ő be az embervilágot, mint ahogy egy villanyos vezetékhálózat van elkészítve, amelyben csak egy gombot kell megnyomni, és azonnal szétfut az áram benne mindenfelé.   Az Ő üdvözítő munkája nem így, varázsütésre, egy szempillantás alatt jut el minden szívhez. Másfajta vezetéken, nagy ellenállású, rossz vezető anyagból készült hálózaton át terjed tova az Isten munkája

De tegyünk hozzá az elmondottakhoz még valamit. Amikor a magunk üdvösségének munkálásáról és a mások üdvösségének szolgálatáról beszéltünk, abba is beleértettünk már egy fontos dolgot, amelyet mégis ajánlatos még külön is kiemelni, - t.i. az imádságot. Isten úgy rendezte el az Ő terveit, hogy munkáját jó nagy részében a mi imádságainkra adott válaszként végzi el. Ezért is várnia kell: azt akarja, hogy előbb mi ostromoljuk Őt könyörgéseinkkel, s azután, azoknak meghallgattatásaként valósítja meg Ő szándékait. Ahogy Ézsaiás próféciáiban olvassuk egy helyt: "őrállókul" rendelt minket, hogy "emlékeztessük" Őt ígéreteire. Mintha azt mondaná nekünk Isten: tudhatjátok, mit akarok cselekedni, de addig nem cselekszem meg, amíg ti nem sürgetitek: amíg mindaz, ami nekem fontos, számotokra is nem válik olyan fontossá, hogy kéréseitekben szüntelen elém hozzátok. Várja tehát, hogy menjünk színe elé alázatos és bizakodó fohászkodásainkkal, állhatatos és el nem lankadó könyörgéssel, sokszor tusakodó, az eget ostromló imádságainkkal. Azt mondta egyszer valaki: "Dolgozzál úgy, mintha minden rajtad fordulna meg, és imádkozzál úgy, mintha minden Istenen fordulna meg." Nagyon mély igazságot kifejező, szép mondás. Jó, ha sokszor a fülünkbe csendül. De nem az egész igazság az, ami így nyert megszövegezést. Mert nem úgy áll a dolog, mintha rajtunk csak a munka múlna s a többi aztán Istenen, és miután a munkában mi megtettük a magunkét, az imádságban már kikapcsolódunk az Isten terveiből. Az imádság maga is az egyik példája az Istentől nekünk szánt szerepnek. Általa az Istentől rendelt módon belekapcsolódunk az Ő munkájába. Az imádság is szolgálat, amelyet Isten tőlünk vár. Ahogy várja a szívünk tettre buzdulását, munkás akaratunknak az Ő céljai felé való útnak indulását, ugyanúgy várja szívünknek imádságra való felbuzdulását, alázatos, de bízó, komoly könyörgésünknek megszólalását is. Visszatartja sokszor erőit és áldásait, amíg mi imádságainkkal utat nem nyitunk azoknak. Sok mindent cselekszik velünk és ad nekünk kéretlenül is, - legyen áldott érte! -, de sok mindent csak imádságainkra adandó válaszként tartogat, hogy annál nagyobb legyen érte a hálaadásunk, ha elnyertük, és így dicsőüljön meg az Ő neve közöttünk. Vár tehát Isten a mi imádságainkra is Csodálatos az Istennek ez az adventje, ez a türelmes várakozása - miérettünk!                                              
Vádol minket az Isten türelmes várakozása, - mert mi azzal számtalanszor visszaélünk Hányszor várta, hogy mi forduljunk felé figyelmünkkel, bizodalmunkkal, engedelmességünkkel                                  
Hiába várta. És ezért elmaradtak életünkből az Ő készen tartogatott áldásai                                            
 ányszor várta, hogy mások életében betöltsünk valamilyen szolgálatot, amely által azokban is munkálni akarta áldott  szándékait, és mi adósok maradtunk ezzel a szolgálattal,                                                         
 Várta, hogy megjelenjünk előtte. De mi ott hagytuk Őt magára. Miért, miért nem, az imádságaink nem szálltak feléje. ! Hívogat és serkent most is, és türelmesen folytatja munkáját, el egészen addig, míg el nem jön az aratás napja. Ne álljunk útjába késleltető akadályokként!