levél

Móra Ferenc: Szeptemberi emlék (részlet)[/b]

...Sose felejtem el azt a délutánt, ami erre következett. (Ti. nem volt pénze a szüleinek beiratni az iskolába). Meleg volt a fecskeváló hónap, az édesanyám kint mosott a kútnál, én meg ültem a lábánál a teknő alatt. Egyikünk se szólt egy szót se, csak sírtunk csöndesen mind a ketten. Az ő könnye a teknőbe hullt, az enyém meg az ő lábára.
De az igazi kínszenvedésre csak másnap virradtam rá. Amikor az utcabeli pajtásaim reggel mentek a venisanctéra, és megzörgették a zsalugátert, a kisajtót, a kerítést, és bekiabálták a kapu hasadékán:
- Ferkó! Ferkó!
Ezt Dante kifelejtette a poklából!
Bújtam én színbe, ólba, padlásra, de a boldogok zsibongása minden reggel rám talált. Nem is bírtam egy hétnél tovább. Ahogy elhaladtak a házunk előtt a pajtásaim: megvártam, míg a sarokra értek, akkor utánuk eredtem. A piacon a guggon ülő kofák közt ácsorogtam addig, míg odahallatszott az iskolánkból a nyolcórai csengetés, mire betakarodott gyerek és tanár. Akkor aztán megkerültem az iskolát, először csak messziről, aztán mindig kisebb körben. Ádám tehetett így, mikor az elveszett Paradicsomból kicsukták. Ha van valaki a világon, aki próbálta az ő kínszenvedését, én vagyok az!
Csakhogy Ádámot a Paradicsomból kergették ki, nem az iskolából, őt csak a terített asztaltól tiltották el, nem a könyvektől - azt ki lehetett bírni, abba bele lehetett nyugodni. Én már a negyedik nap belül voltam a kerítésen. Négykézláb csúsztam el az igazgatói szoba előtt, végig a hosszú fehér folyosón, míg elértem a harmadik osztály nyitott ajtajáig. Ott aztán hallottam én mindent. Azt is, amit magyaráztak, azt is, amit feleltek, azt is, mikor az öreg pedellus odacsoszogott a csengőhöz. Akkor aztán uzsgye, szaladtam vissza az utcára, már amennyire négykézláb lehet.
Szeptember közepéig nem volt semmi baj. Lopva is lehet jóízűeket inni a tudomány kútjából, amitől szöges drótkerítéssel zártak el engem, szegény kis kócos csürhét. Hanem akkor az történt, hogy a tanár úr a latin nyelv szépségeit ragyogtatta a harmadik osztály előtt. Hogy milyen érc-csengésű, hogy milyen erővel teli, hogy milyen tömör nyelv az, hogy annak semmi más nyelv a nyomába nem hághat.
- A latin azt mondja: Unus es Deus. Ki tudja, hogy lehetne ezt magyarul mondani?
Mély csönd.
- No, senki se meri megpróbálni? Nagy Mátyás?
Nagy Mátyás jeles diák volt, valami uradalmi inspektornak a fia, vetélytársam a másodikban. Meg is szólalt a provokálásra:
- Egy vagy, Isten.
- No, nem egészen. Micsoda szórend ez?
Nagy Mátyás észbe kapott.
- Vagyis hogy: egy Isten vagy...
Megint a tanár úr hangját hallottam:
- Nem, nem. Nem érzitek, hogy a latinban valahogy több van?
Rémülten dobogott a szívem, de nem bírtam magammal. Be kellett kiáltanom:
- Egyedül te vagy az Isten...
Abban a percben már koccant is a homlokom a téglán, mert beleszédültem az izgalomba. Mit tettem, mi lesz ebből? Az lett, hogy a latintanár úr ölben vitt be az iskolába, és többet aztán sose kértek tandíjat Móra Márton "földbirtokostól". Unus es Deus. Egyedül te vagy az Isten. Ha egy kicsit messze vagy is...