levél

A korsó

            A korsó csodaszép volt. Katika majd egy éven át tapasztalta, mennyire tetszik nagymamának, mert ahányszor meglátták a népművészeti boltban, mindig szóvá tette. Egyszer a formáját dicsérte, máskor a színeit, a mintáját, égetését, és azt is elmondta unokájának, kik voltak azok a „habánok”, akik Bethlen Gábor figyelmét is fölkeltették kiváló fazekas-munkájukkal, és mert hitükért abban az időben Európa-szerte üldözték őket, Alvinc környékén telepítette le őket, családostul.

            Egész esztendőn át gyűjtögette a pénzét Katika, hogy a korsót nagymamának megvehesse.

            A születésnap ezzel a nem várt ajándékkal mindkettőjük számára külön örömet okozott.

- Ezért mondtál le egy évig mindenről, kicsi lányom? – kérdezte homályos szemmel nagymama. – Vajon meg tudnád mondani, miért?

- Mert nagyon szeretlek! Ne is úgy nézz erre a korsóra, mint a habán népművészet egy darabjára, hanem úgy, mintha az én szeretetemet látnád…

            Az így megtisztelt korsó nem is járt a kútra, mégis eltörött. Mégpedig Kati miatt, és nem is egészen véletlenül. A virágoknak adott benne friss vizet, közben pedig arra gondolt, hogy egyszer-egyszer nagymama is megtehetné helyette ezt a munkát… Ráadásul még figyelmeztette is, hogy tolja beljebb az asztal széléről, mert könnyen lelökheti a könyökével.

            Amikor cserepei fölött sírt, eszébe jutott, milyen ingerült lett a figyelmeztetésre, nagymama azt gondolja, hogy ő magától vigyázni sem tud…

             Nagymama nem is vigasztalta. Mit is mondhatott volna? Hogy nem olyan nagy érték? De hiszen az volt, kétszeresen is! Hogy nem sajnálja? Hiszen sajnálta. Nem, nagymama nem szólt semmit. Elment bevásárolni. Katika meg az iskolába.

             Ott egy időre elfelejtette bánatát. Elmondta ugyan Zsuzsának, aki máskor mindig megértette, most azonban csak a vállát vonta:

- Dolgozatírás előtt nem a korsóra kell koncentrálni…

             Amikor hazafelé ment, már a lépcsőházban szúrást érzett az orra körül, mert eszébe jutott, hogy a korsó helye üres lesz. Vagy talán valami mást tett oda a nagymama.

…Nem tett oda mást. A korsó ott volt! Épen, gyönyörűen – újonnan!

- Ó, nagymamám – kiáltotta a kislány – ez már nem az én szeretetem többé, hanem a tiéd! – És sírva futott a tárt karok közé…

Túrmezei Erzsébet