Hazaérkezés

Ádám késő utóda, én is
az Édenen kívül születtem.
Az Édenen kívül bolyongtam
átok alatt, számkivetetten.

Küzdve bogánccsal, tövisekkel,
kiverejtékezett kenyéren,
emberszívemben Édenkertnek
emléke szunnyadt hófehéren.

És magamválasztotta úton,
magamakarta szóval, tettel,
és szép, szabad nyomorúságban
pazarul évre év veszett el.

S mikor kisemmizett a kedvem,
csalóka vágyak megcsúfoltak,
odalett büszke emberségem,
és úgy hevertem, mint a holtak:

samaritánus irgalommal
fölémhajolt az Istenember.
Megetetett vigasztalással,
megitatott hűs kegyelemmel.

Éreztem, hogy kevély szememből
sok bűnsirató könny szivárog:
„Elég, elég a magaméból!
Ezután a Te utadon járok!”

Ahogy kimondtam – lehanyatlott
a kard a kérubok kezében.
Messzetévedt, bús gyermekének
kitárta kapuját az Éden.

Fái között ott várt az Isten,
ködbeborult királyi Felség.
„Atyád” – súgta az Istenember.
S elfödött az Isten-közelség.

„Atyám!” – A viharvert madárka
pihen el így a pelyhes fészken. –
„Atyám!” Ujjongani szeretnék,
sírni, kacagni: hazaértem!

Haza, a Te akaratodba,
édeni kerted közepébe!
Ó, akármilyen messze Tőled
szüntelen ott kísért a képe!

Küzdve bogánccsal és tövissel,
kiverejtékezett kenyéren,
emberszívemben Édenkerted
emléke szunnyadt hófehéren.

Soha, soha ne legyek újra
magam útjának átokvertje!
Védve és virrasztva öleljen
akaratodnak Édenkertje.

Boríthat benne éjsötétség
és túl a táj, mint nap ragyoghat:
akaratodnak Édenéből
nem egy lépést! nem egy tapodtat!

Az Atya fényben állt a fák közt,
és gyermeke előtte térden.
Harmatos, hűvös alkonyat volt…
Ádám útóda… hazaértem!
(Hozsannázó napok, I. kötet. 457. old.)

-------------------------------------

Méltatlanul

Alkonyult, mikor megláttam a házat,
fénybe vonta az utolsó sugár.
Oly szép volt, oly békességes,
hol a vándor is otthonra talál.
A szérűn béresek daloltak,
otthoni ének zengett édesen,
s én tántorogtam piszkos rongyaimban,
nyomorultan és éhesen.
Pénzem, otthonom, szívem, lelkem
eltékozoltam, mind elvertem,
a kapun kívül roskadok porba
most kifosztottan és elesetten.
Bűnbánó forró könnyeimmel
öntöztem drága szülőföldem,
míg egyszer, léptek zaja hallott…
Atyám! – verte riadtan a szívem.

Sok kérő szavam eszembe jutott,
de már futottam, és ő is futott,
kitárta karját, úgy, mint régen,
mint mikor első lépésem vigyázta…
Nem bérese: gyermeke lettem!
Moslékos, piszkos rongyaimban
úgy tartott ő karjába zárva.
Tudtam, hogy nem vagyok én méltó,
de szívem azt dobogta: így jó!
Atyám szívén így megpihenni,
keserű könnyeimet mind kisírni,
hallani: újra fiának szólít!
Boldogan bocsánatát bírni,
és drága két karjától átölelve
az otthonba, az atyai házba
így méltatlanul – újra belépni.
Oláh Lajosné, 1983 május. (Ige és élet c. kötetből)

------------------------------------

A tékozló fiú apja

A tárt kapuban ott állt az apa.
Szeme a távoli utat leste,
elveszett fiát várta, kereste.

Az ajtó rég szélesre tárva várt.
Az apa szilárd türelemmel állt,
míg megérkezik a várva várt.

Szíve szelíd szeretettől áradt,
s noha gyakran csüggesztette bánat,
a várakozásban el nem fáradt.

És mikor feltűnt a rongyos vándor
Szíve repesett a boldogságtól.
Száz közül is megismerte volna!

Már tárult is ölelésre karja…
Szívében nem volt kárhoztatás.
csak égő szeretet, megbocsátás.

Megbocsátás – a jó apák erénye!
Akárhová veti az élet a fiát,
az apa vár, és mindig megbocsát.

Hálával áldjuk az égi Atyát,
hogy adott nekünk hívő édesapát,
aki szeret és mindig megbocsát!
Oláh Lajosné, 1990. június 17 (Ige és élet c. kötetből)