KÖSZÖNÖM.

Harangszó hív zengőn és melegen.
Benne a Te hívásod hallgatom,
s oltáraidnál megtalálhatom
fészkem, fáradt madárként, Istenem.

Testvérek énekével száll feléd,
milliók énekével énekem.
Irgalmadat velük dicsérhetem.
milliókkal borulhatok eléd.

Szegényen, koldusmódra érkezem.
Feléd nyújtom kérő, üres kezem.
Tied a gazdag ajándéközön.

Gazdagokat elküldesz üresen,
de éhezőt-szomjazót sohasem.
Terített asztallal vársz! Köszönöm!
Túrmezei Erzsébet „Emberré lettél...”

FÉNYBEN

Most messze vannak gondok, viharok…
Most süt a Nap és éltet a fény,
S az életünknek kéklő tengerén
Nem futnak le a fénylő csillagok:
Mert éltet a fény.

Messzire tűnnek puszták és hegyek…
Csak egy a vágy: a fénynek élni ma!
S a Fény Urához repül az ima,
Ki intve szól, hogy hálás is legyek,
Ha éltet a fény.

Mert van, ki nem láthatja a sugárt,
Amit szétszór a csodás égi-test,
Ki melegséget csak épp érezhet,
De szemében nem fejleszt a bezárt
Fény, áldott meleget.

Ha lesüt reánk Isten sugara
És látja szemünk, érzi a szívünk,
Lángoljon fel az égig a hitünk!
S bízón tekintsünk az új, nagy tavaszba,
- Mienk a fény!
--------------------------------------------

„TUDSZ-E VALAMI JÓT?”

Kérdést őrizgetek szívemben.
Kérdője rég elköltözött.
De milliók szomjúsága, reménye
rejtőzik tréfás kérdése mögött.
Mert olyan emberi jó hírre várni!
Derűs mosollyal egyet tudakolt,
ha beléptem: „Tudsz-e valami jót?
Mert ha nem, hát találj ki!”

Tudtam valami jót. Kitalálni se kellett.
Betegágya, halálos ágya mellett
az a jó hír volt az erő, a béke,
utolsó, boldog menedéke,
szenvedést beragyogó, drága cél,
örökké új örömhír: Jézus él!

„Tudsz-e valami jót? –visszhangzik egyre bennem.
Tudok! Azóta sem kell bús bajpostának lennem,
Fénytelen szeműek közt fénytelen szívvel mennem.
Örömmondó lehetek énekkel, tettel, szóval,
Jóhírre szomjazókat itatva örök jóval,
Szeretni és szolgálni szent, új erőt adóval,
Bánatot oszlatóval, szívet vigasztalóval!
Évek hulló levelét űzheti őszi szél. Örök tavaszi jó hír
énekel a szívemben diadalmasan, frissen: JÉZUS ÉL!
Túrmezei Erzsébet

-------------------------------

AKIVEL Ő TALÁLKOZOTT.

Akivel Ő találkozott,  annak lelkében jég s a fagy
nyomtalanul úgy eltűnik,  hogy felragyoghat a Tavasz!
Kigyúl abban valami tűz,  lerombolva mind a fagyot,
s lelkében ég a szeretet,  amit a Krisztustól kapott.

Ha fáznak még az emberek tavasztalan, téli, hideg,
vak éjszakán, csupán azért, mert ridegek, jaj, a szívek!
A szenvedések tengerén jéghegyek közt virág fakad,
csak vigyétek fénylőn, dicsőn Krisztust, a szent, a nagy Tavaszt!
Kárász Izabella (Fényből fényességet, 93)

-------------------------------

Isten ekéje

Fájdalom az Isten ekéje,
mellyel szívemben szántogat,
új barázdát hasítva, tépve
hol új életté nő a mag.
Láttam gazdát, ki földet szántott,
mélyen eresztve az ekét,
nyomán a talaj más színt váltott,
kicserélte felületét.

Isten ekéje, szántsd a szívem,
porhanyíts megkövült kérgét!
Hátha akad lent a mélyiben
életerő, igaz érték.
Nagyra nőtt benne a gaz, a gyom
virágja tövissé válik.
Uram, ne hagyj engem parlagon,
Itt van a szívem, szántsál itt.

S ha felzokognék ekéd alatt,
s könnyem hull a barázdára:
csak a régi, rossz gyökér szakad,
haladj tovább, meg nem állva,
hisz tudom, hogy könnyeim patakja,
harmattá lesz egy reggelen;
áldott esőként hull a magra
s új életet ad Istenem.

A szívem, a lelkem hadd legyen,
Uram, a te szántófölded,
művelj csodát rajtam és bennem,
hogy jóból teremjek többet!
Áldó kezed legyen az ekén,
mely a szívemben szántogat.
Szántóvető Gazdám, szeretlek én,
mert munkád boldogságot ad.
Betkó András (Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

----------------------------------

Dicséretek

A Szív vagy Istenem, Átlüktetsz mindenen;
Át sok-sok kis dalon,  S a csillagtáboron.
Te vagy Uram, a Csend,  A halhatatlan Rend.
Elzúg a harc zaja,  Örök a csend dala.

Te vagy Uram, a Szentség, Szeplőtlen, tiszta Fenség.
Én füstös lámpafény, Bűnöknek éjjelén.
Te vagy, Uram, a jóság, Kezedbe nyílnak rózsák.
Ha orcád rám ragyog, Zengő tavasz vagyok.

-------------------------------