Röppálya íve

"szárnyszegetten is  verdessek feléd"
 „Ami este szilánkosnak tűnik,
az álom, add át a vánkosnak.
Megszűrik az ég üveghutái és reggel
szilánktalan egész az áttetsző ablak" Deme Tamás
Add, Uram, add, hogy újra szálljak, hogy szárnyszegetten
is verdessek feléd, repülve tegyem meg az utat belső
labirintusomban, arra szálljak, amerre Te akarod,
hogy szabadságom a Te szabadságod legyen,
a kapcsolatok árnyékfoltjain átszüremkedjen, a fehér
pihetollak keresztezésén átszivárogjon a fény, szabadíts
meg magamtól, Uram, hogy ne én legyek többé, hanem
Téged találjalak bennem, ha befelé tekintek,
Téged mutassanak mélységem tükrei, hozzád fussanak
a láthatatlan szálak, amivel megkötöztettem, amivel
gúzsba kötöttem magam, amivel megkötöztem azokat,
akik oldásomra hivattak, add, hogy terveidben repüljek
tovább és szárnycsapásaimmal emeljem azokat, akik
nem tudják, mit tud a felhajtóerő, felfelé nézni, szárnyat
bontani, emelj magasba, add, hogy ha visszanézek,
ne a magam összetört szilánkjait keressem, azokra tekintsek,
akik nem tudnak még repülni, elszakadni, nem mernek
elrugaszkodni, nem tudnak emelkedni, add, hogy csapzott
szárnytollaimon is áthatoljanak sugaraid, hogy
letükrözhessem a házakba, a borús szobák mélyére,
a pállott ágyhuzat alá, gyűrött, forró párnák közé,
iskolapadokba, utcasarkok szürke kövei, házfalak
málló repedései közé,
arcok mélyszántásai, földnehéz barázdái közé, tekintetek
tompa opálüvegei, aluljárók foszlott paplanjai, steppelt
álmai közé, hol a hálószobatitkok mindenki titkai már,
hol a közöny tömegesen lót-fut, mint akinek sietős,
sietős elfutni, összezárt szárnyakkal, bezárt szívkamrákkal,
léleklakat súlyát cipelve, a teher lehúz, mi ez a nehéz,
mitől vonszolódik a tömeg, mitől vonszolódnak olyan
lassan, mint Polüphémosz birkái, hasuk alatt élő súlyok,
a lélek terhelései.
Te add röppályám ívét, ne tévesszek irányt,
gyógyítsd meg törött szárnyaimat, Uram.

--------------------------------

 Emlékezz, hogy szeretlek!

Miután a földrengés véget ért, az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett annak holttestét. Az asszony teste egy furcsa térdelő pozícióban volt, mintha imádkozott volna. Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott. Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test ennek az ellenkezőjéről árulkodott.

Az osztag majdnem tovább is állt, a következő romokba dőlt ház irányába tartva. De valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek az az ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kell menniük a holt asszony házához. Ismételten letérdelt és kezeivel benyúlt a keskeny résen, hogy megtapogassa az asszony teste alatt levő kevés helyet. Hirtelen izgatottan felkiáltott: Egy gyermek! Egy gyermeket találtam! Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, 3 hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt.
Nyilvánvalóan az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fiát megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt. A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút. Mikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne egy SMS üzenettel a képernyőjén: "Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.” A jelenlévők a telefont kézről kézre adták és egymás után fakadtak könnyekre. “Ha ezt túléled, emlékezz, hogy szeretlek.” Ez egy anya gyermeke iránti szeretete!
Egy igaz történet, a Japánt megrázó földrengés során történt…

Ez egy igazán szép, megrenditő de ugyanakkor felemelő, vigasztaló történet,amely rámutat arra hogy milyen hatalmas a hit ereje és arra hogy hit, remény és szeretet nélkül milyen sivár lenne az életünk...

-------------------------------