Jn 6,1-15
A kenyérszaporítás  története az egyik legtöbbet idézett és magyarázott része Jézus életének. Akik nem hisznek a csodákban, pszichés hatásnak vagy az osztozás „csodájának” magyarázzák a  történetet, hol az embe­rek belenyúltak a tarisznyájukba és megosztották, amijük van. Mások Jézus anyagot teremtő isteni képességét látják benne, megint mások  az eucharisztia előképét vagy messiási küldetésének bizonyítékát.
Mi most maradjunk annál a  mindenki által tapasztalható ténynél, hogy az, aki az Isten közelségében él,  képes szokatlan, sokszor abszurd, megma­gyarázhatatlan dolgokra, amikor az ember úgy beszél önmagáról, hogy nem is tudtam, hogy erre is képes vagyok. A bűn központú teológia  haj­lamos az embert végtelenül leértékelni, megalázni és félelemben tartani. A bűn, a halál és az Isten fogalmak óhatatlanul kapcsolódnak össze  tudatunkban vagy a tudatalattinkban. Az evangéliumoknak azonban le­hetséges egy olyan olvasata is, mikor arra fókuszálunk, hogy az em­bernek milyen (ha úgy tetszik  isteni) képességei és lehetőségei  vannak.
Ahol az Isten Szentháromságos belső világa  tükröződni tud az emberben és az emberek között. Hiszen: „amint a mennyben, úgy a földön is” olvassuk az Úr imájában. Tehát az ember sokkal többre képes, ha belekapcsolódik  Isten áramlatába. Jézus is felnézett az égre és hálát adott. Összekapcsolta az égit a földivel és lám a teremtés (a kenyerek  és halak teremtése) folytatódott az összekapcsolódás erejében. És ebben a momentumban találhatjuk meg a saját lehetőségeinket is: ha bele tudunk kapcsolódni az „égi” világba bizony tudunk teremteni. Mit? Hát azt amit Isten teremt. Tudunk teremteni a szerelem erejében embert, tudunk teremteni emberi környezetet, anyagikat, jó érzéseket, örömet, meleg­séget, biztonságot, összetartozás élményt, békességet  és felsorol­hatnánk mindazt amire igazából vágyunk.
Minden emberrel Isten lép be a világba. Isten nem hagyta el a világot, hanem hat és félmilliárd emberben sokszorozta meg önmagát. A János evangélium a főpapi imában fejti ki Isten és ember, ember és ember egy­másban valóságának  üzenetét. Kérdezhetnénk, ha mindez ilyen egy­szerű, miért olyan a világ, amilyen? Azt gondolom azért, mert ezt nem tanítják meg nekünk, mert nem kapunk inspirációt ennek felfedezésére.  Mert ez nem érdeke sem a világi, sem az egyházi hatalmaknak. Ha önma­gunkban  felfedeznénk a teremtő lehetőségeket  egy csomó mindenre és mindenkire nem volna szükség. Pedig nincs más út. A jelen istenkép és emberkép elpusztítja a világot.  Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember  egyre kevésbé rezonál  a bemutatott istenképekre. Nem találja meg magát benne. Pedig a dolgokat a feje tetejéről a talpára vissza kell állítani. Amíg nem késő. Mert ma újra kenyeret kérnek az emberek. És nekünk kell  leültetni őket a fűbe és adni nekik. Ma még erre  vannak objektív lehetőségek. Ma még megtehetnénk. Fel kellene nézni csak az égre és a valós találkozás élményéből  az Isten „fenti” világát le lehetne képezni a Földre. És mindenki jóllakna. Sőt maradna tizenkét kosárral. [Garay Dóra -Bandi, Dunakeszi]