Jeruzsálem siratása. 

,, Jeruzsálem, Jeruzsálem, ki megölöd a prófétákat… hányszor akartalak egybegyűjteni…” Maté 23,27

2.       

Nem használt néked, - vigasz volt,

vagy ostor – a prédikáció,

a prédikáció.

Kemény vagy, mint a szikla, és nehéz, akár a só!

Most kérve kérlek, jajgatok, talán

meghallod keserű dalom,

talán e jajból szívedig elér

az érted égő fájdalom?

Egy ország hallja meg sírásomat,

s hogy érted szenvedek.

Mit bánom én, ha csúffá teszlek is,

kiteregetem szennyesed

Mit bánom én, ha megkövezel is,

mint Jeruzsálem megkövezte,

ki hozzá küldetett.

Nem hallgathatok. S most kétségbeesve

E versben sírok érted,

hátha ettől meglágyul kő-szíved

s tán ezt jobban megérted?

3.

Ó, mennyit birkóztam veled már,

te óriási, lomha szikla!

Úgy nehezülsz, akár a hegy,

kínlódó vállaimra.

Nyögve emellek. Megfeszül

testemben az izom s a lélek:

százados, fülledt fekhelyedről

ha kigördíthetnélek!

S ha mozdulsz is, (már azt hiszem

hogy indulsz, indulsz vége)

csak visszahullsz megint a régi

halálos tespedésbe.

Örök harc ez, mint Sisiphus

meddő kőgörgetése.

Félek, egyszer alád esem

és agyonnyomsz, akár a férget,

Ó Jeruzsálem, megölöd te

előbb-utóbb a prófétákat,

kik viaskodnak érted.

4.

Már gondoltam, alád gyűjtök

minden próféta-átkot,

mindent, mit bárki Isten-küldött

elsírt, vagy elkiáltott.

Alád gyűjtöm, mint puskaport,

hogy felrobbantsalak,

hadd tűnjön ki, ami arany

s hadd repüljön szerte belőled

a hitvány salak!

Már gondoltam, elhagylak, mint a pásztor

az örvénybe hullt nyájat,

hisz úgyse tud rajta segíteni,

és már halálrafáradt.

Elhagylak! Ha te konokul

veszni akarsz, hát vessz el!

De tart a Küldetés, a nagy Parancs:

az Isten nem ereszt el

Maradok hát s gyötrődve látom:

Rajtad a rohan, vad

idő hogy pusztít… Jaj, pásztor vagyok

s számot kell adnom rólad!

5.

Ó, hogy pusztulsz! Minden bomlasztó

erőnek engedsz gyáván,

csak az Istenhez hívó szó előtt

vagy kemény, konok és süket,

és merev, mint a bálvány.

Minek neked a templom? Nem tudod már,

milyen lehet belül.

Oly mindegy néked, magtár, mozi lesz-e,

áll-e vagy összedűl?

Minek az iskola, ha gyermeked

idegenbe viszed,

minek a zsoltár, ha nem énekelsz,

s a hit, ha nem hiszed?

Ötezer kálvinista lélek

hol vagy? Jöjj hát elő!

Mily hatalom lennél te: együtt

és micsoda erő!

Ó hányszor akartalak egybe

gyűjteni, de te nem akartad,

és majd látnom kell, az ítélet

hogy teljesül be rajtad!

6.

Villámok csapkodnak beléd

s porlasztanak a viharok.

Benned, veled pusztul a népünk,

a drága magyarok.

Piszkos alkuval rabolják el

tőlünk a gyermeket,

aki még meg sem született!

Hitünk leánya más hitre ígért

magzatot ringat.

Léha örömök útjai viszik

el a templomtól ifjainkat.

Férfiak, asszonyok csak a robot

s az üzlet útján járnak,

hitvány szolgái érdeknek, közönynek

és buta babonáknak.

S bent, a falakon belül is

patkányok, kígyók, férgek,

undok sziszegő állatok

hordják a ronda mérget…

7.

Hol vagytok őrállók? A vész nagy

és a Sátán merész.

Az aratnivaló de sok,

s az arató kevés!

Hol a példa, a hős kegyesség,

mely él, táplál, buzog?

Mért szégyenlitek az imát s az

Evangéliumot?

Ti vének, mért hiányoztok, ha

lobogni kezd a lélek?

Elpusztul a sereg, amelyből

elfutnak a vezérek!

Bűn volna, hogyha még tovább is

csak hallgatok.

Tetemre hívlak most titeket is,

Jöjjetek hát, és lássatok!

És sírjatok!

Szórjunk a fejünkre hamut

es szaggassuk meg köntösünket.

A mi vétkünk, ha összeomlik

Jeruzsálem… Megérdemeljük,

ha majd az Úr haragja büntet!

8.

Nincs már se nappalom, se éjem,

égek és sírok

és mar, pirít a szégyen,

önmagam ellen a harag:

úgy érzem, hogy csak vagyok hibás,

s veszni én hagytalak.

Most újra felemelem szavamat

B még fájóbbat kiáltok.

Tiporj el, vagy kövezz meg,

nem riasztanak most már

sem a kövek, sem átkok.

Hányszor akartalak már egybe

gyűjteni, árva népem,

s te nem akartad. De most konokul

még újra megkísérlem!

Nem használt eddig - ha vigasz, ha ostor -

a prédikáció,

kemény vagy, mint a szikla, és nehéz,

akár a só!

Reménytelen remélem mégis,

hogy tán meghat e siralom,

talán e versből szívedig elér,

mi érted kínoz:

a gyötrő fájdalom.

Ötezer kálvinista lélek

hol vagy? Jöjj hát elő!

Mily hatalom lennél te: együtt!

És micsoda erő!

Gyűlj egybe hát, ó Jeruzsálem,

én veszni indult népem,

épülj meg s légy az Istené,

légy Istené egészen,

hadd könyörüljön rajtad s erejét

rád áraszthassa bőven,

hogy győzhetetlen bástyaként

állj és ragyogtasd az Igét

az elmúló időben!