Méltatlanul

Alkonyult, mikor megláttam a házat,

fénybe vonta az utolsó sugár.

Oly szép volt, oly békességes,

hol a vándor is otthonra talál.

A szérűn béresek daloltak,

otthoni ének zengett édesen,

s én tántorogtam piszkos rongyaimban,

nyomorultan és éhesen.

Pénzem, otthonom, szívem, lelkem

eltékozoltam, mind elvertem,

a kapun kívül roskadok porba

most kifosztottan és elesetten.

Bűnbánó forró könnyeimmel

öntöztem drága szülőföldem,

míg egyszer, léptek zaja hallott…

Atyám! – verte riadtan a szívem.

Sok kérő szavam eszembe jutott,

de már futottam, és ő is futott,

kitárta karját, úgy, mint régen,

mint mikor első lépésem vigyázta…

Nem bérese: gyermeke lettem!

Moslékos, piszkos rongyaimban

úgy tartott ő karjába zárva.

Tudtam, hogy nem vagyok én méltó,

de szívem azt dobogta: így jó!

Atyám szívén így megpihenni,

keserű könnyeimet mind kisírni,

hallani: újra fiának szólít!

Boldogan bocsánatát bírni,

és drága két karjától átölelve

az otthonba, az atyai házba

így méltatlanul – újra belépni.

Oláh Lajosné, 1983 május. (Ige és élet c. kötetből)

------------------------------------------

A tékozló fiú apja

A tárt kapuban ott állt az apa.

Szeme a távoli utat leste,

elveszett fiát várta, kereste.

Az ajtó rég szélesre tárva várt.

Az apa szilárd türelemmel állt,

míg megérkezik a várva várt.

Szíve szelíd szeretettől áradt,

s noha gyakran csüggesztette bánat,

a várakozásban el nem fáradt.

És mikor feltűnt a rongyos vándor

Szíve repesett a boldogságtól.

Száz közül is megismerte volna!

Már tárult is ölelésre karja…

Szívében nem volt kárhoztatás.

csak égő szeretet, megbocsátás.

Megbocsátás – a jó apák erénye!

Akárhová veti az élet a fiát,

az apa vár, és mindig megbocsát.

Hálával áldjuk az égi Atyát,

hogy adott nekünk hívő édesapát,

aki szeret és mindig megbocsát!

Oláh Lajosné, 1990. június 17 (Ige és élet c. kötetből)