Másodszor ott van a hűtlenség kérdése, vagyis a kapcsolatnak, il­letve a kapcsolattal együtt járó kötelezettségeknek a megtörése. Pél­dá­ul a házassági kapcsolatnak a központi kérdése a szövetség. A szö­vet­ség hűségi köteléket jelent a két fél között. Mindaz, ami megbontja ezt a hűségi köteléket, magát a szövetséget töri meg, és a szövetség ve­le­jé­re mér csapást.                                                                   A házasságban a szexuális hűtlenségre szoktunk gon­dol­­ni, amikor ezt a fogalmat használjuk, de vannak a hűtlenségnek más, sokkal általánosabb módjai is, amelyek ugyanekkora pusztítást vé­­gezhetnek. Az egyik legrosszabb ilyen viselkedés az, amikor a má­sik em­ber háta mö­gött rosszakat mondunk, vagy panaszkodunk rá. Ke­vés do­log károsítja en­nél jobban a bizalmat a barátságban, a há­zas­ság­ban, vagy a mun­ka­tár­si kapcsolatban. A korai morva országi közösségek éle­tét sza­bá­lyozó egyik szo­kás nagyon hatásosan számolt le ezzel a prob­lé­má­val. Ha egy em­ber fültanúja volt annak, hogy valakiről a há­ta mögött rosszakat mon­da­nak, köteles volt odamenni hozzá, és el­mon­dani neki, mit hallott. Sze­retném tudni, hány mai gyülekezetnek vagy kö­zös­ség­nek lenne bá­tor­sága bevezetni egy ilyen szabályt, de mi­lyen hasznos len­ne ez a plety­kák és a rosszindulatú mendemondák min­den for­má­já­val szem­ben!


A hűtlenség azért olyan pusztító hatású, mivel általában akkor kö­ve­­tik el, amikor a másik fél különösen sebezhető vagy védtelen. Ha a dol­­­gok rosszra fordulnak, nincs mellettünk a társunk, vagy ami még rosszabb, ellenünk fordul!

A harmadik dolog az önzés. A történelem nem jegyzett fel olyan tár­­­sadalmat, amelyben tisztelték volna az önző embert. Voltak olya­nok, ahol tisztelték azt, aki büszke, kegyetlen, vagy akár áruló, de az ön­­zőt soha. Az önzés, a haszonlesés, különösen abban az esetben, ha saját céljaink érdekében kihasználjuk vezetői pozíciónkat, hamar meg­­foszt bennünket az emberek elismerésétől.

A negyedik a saját magunkkal szembeni engedékenység és az ön­sajnálat. Időnként találkozhatunk egy bizonyos mértékű, kény­sze­re­dett csodálattal az önközpontúság erőteljes megnyilvánulásaival szem­ben, mint amilyen a büszkeség vagy az arrogancia, de ezt soha nem ta­pasz­talhatjuk a gyenge típusúakkal, például az en­ge­dé­keny­ség­gel és az ön­sajnálattal kapcsolatosan. Különösen igaz ez a vezetőkre néz­ve, akik el­nézőek magukkal szemben, kihasználják pozíciójukat azok­nak a ké­nyel­metlenségeknek és nehézségeknek az elkerülésére, ame­lyeken az ál­taluk vezetett embereknek át kell esniük, akik sírnak sa­ját sorsuk mi­att, vagy az “én szerencsétlen”-szindróma csapdájába es­nek, amikor a dol­gok nehézre fordulnak.

Az ötödik az erkölcsi bukás. Itt nem arról az esendőségről be­szé­lünk, amely valamennyiünk életét megrontotta, és amivel még a leg­jobb keresztényeknek is meg kell küzdeniük. Viszont vannak az er­köl­csi bukásnak olyan területei, amelyek gyalázatosabbak ennél, kü­lö­nö­sen azoknak a vezetőknek az esetében, akik nagyon szem előtt vannak, vagy nagy felelősség nyugszik a vállukon. Olyan dolgok tartoznak ide, mint:

a) Erkölcsi gyengeség, vagy ha nyomások alatt képtelen fel­egye­ne­sedni. Ezt az mutatja, hogy ha ellenállásba ütközik, akkor fel­ad­ja kinyilvánított alapelveit, hogy védje magát, vagy azért, mert a hoz­zájuk való ragaszkodást túl költségesnek találja. Ez­zel szem­ben bárkit készek vagyunk tisztelni, aki bátran vállalja meg­győ­ző­dését.

b) Ígéretek megszegése, különösen egy olyan komoly eskü ese­té­ben, mint a házassági fogadalom, vagy eskü megszegésére való bá­­torítás, illetve csábítás. Az ígéretek betartása valamikor be­csü­let­­beli ügy volt. Még ma is ezt mondjuk: “be­csü­let­sza­vam­ra”, és “tisz­teletben tartjuk” adott szavunkat. Ha megszegjük ígé­­re­tün­ket, akkor nem csak a belénk vetett bizalom rendül meg, hanem jó hírnevünkön is csorba esik.

c) Az őszintétlenség, valamint a megtévesztő, csalárd vagy kép­mu­tató magatartás minden formája.

d) A korrektség hiánya, igazságtalanság, részrehajlás és ki­vé­te­le­zés, különösen akkor, ha hatalommal rendelkező, vagy vezető funk­ciót betöltő ember követi el, vagy ha személyes érdekből teszik.

És végül ott van a kicsinyesség minden formája: a férj nagy pa­tá­li­át csap, ha reggelijéhez a tojás nem úgy van megfőzve, ahogy sze­re­ti; a feleség folyton duzzog, ha valami nem úgy történik, ahogy ő akar­ja; a barát halálosan megsértődik, mert nem kapott választ az utol­só le­ve­lé­re; vagy gondoljunk a presbiterre, aki le akar mondani, mert el­fe­lej­tet­ték értesíteni arról, hogy egy gyűlés elmarad. Ha valaki je­len­ték­telen dolgokat aránytalanul felfúj, az azt mutatja, hogy van benne va­­lami ki­csi­ség, valami jelentéktelenség. Ezt pedig nagyon nehezen tud­juk tisz­te
Egyszer beszélgettem egy asszonnyal, akit rettenetesen megviselt húsz éves házasságának hirtelen összeomlása. Férje az egyik este ha­za­ment, és így szólt: “Vége. Elmegyek, és nem jövök vissza.” Az asszony egy­sze­rű­en nem értette. Ezt mondta: “Soha nem veszekedtünk. Még komolyabb nézeteltérésünk se volt.” Azt hiszem, hogy kap­cso­la­tuk már régen kiszáradt és elhalt, pusztán az érdeklődés és a figyelem hiá­­nya miatt.

Az a baj, hogy a mulasztás bűnét nagyon nehéz felismerni, és még en­­­­nél is nehezebb be­val­la­nunk. Lelkiismeretünk nem túlságosan ér­zé­keny például azokra a dolgokra, amelyeket meg kel­lene tennünk, de nem tesszük meg. Sokkal hatásosabb, ha rámutatnak valamire, amit te­­szünk, pedig nem kellene tennünk. Hallottam férfiakat így beszélni: “So­­ha nem verem meg a fe­le­ségemet, nem hordom a pénzemet a kocs­má­ba, nem nőzök”, mintha ez automatikusan iga­zolná, hogy tel­je­sí­tik minden férji kötelességüket. Fel kell ismernünk, hogy azok a dol­gok, amelyeket egy kapcsolatba bele kell fektetnünk, nem történnek meg au­tomatikusan, vagy csak úgy saját maguktól. Tudatosan, lel­ki­is­me­re­te­sen és kitartóan oda kell ezekre figyelnünk, hogy megteremjék a ma­guk gyümölcsét.

Nyilvánvaló azonban, hogy vannak olyan attitűdök és maga­tar­tás­for­mák, amelyek rendkívül ká­rosak a kapcsolat egészséges fejlődésére néz­ve, és néhányat közülük most meg fogunk vizs­gál­ni. Gyakran csak ak­kor vesszük ezeket komolyan, amikor az okozott kár már vissza­for­dít­­ha­tatlan. Ezeknek a tanulmányozása rádöbbenthet minket azokra a te­rületekre, ahol kudarcot val­lottunk, vagy megnyithatja szemünket ma­gatartásunk és tetteink hatásainak jobb fel­is­me­ré­sé­re más em­berekkel fenntartott kapcsolatainkban. Ezeket, a problémás kérdéseket a kap­cso­la­tok­nak azzal a négy elemével összefüggésben fogjuk vizs­gálni ..  Derek Prince