KÉT HAZÁM VAN .

Két hazám van, első és második hazám.
Mindkettőt szeretem. A másodikat akkor igazán,
ha az elsőből él az életem. A második a föld
és az első az ég. A második a közel,
az első: nem tudom, közel vagy messze még.
A második hazám virágot ad nekem,
kenyeret ad nekem, kaszanyéllel s építőkövekkel
miatta kérgezem a tenyerem. Belémélyesztem az ekém vasát,
s terem. De ha az első nem ragyogna rám,
nem volna más a második hazám, csak sírverem.
Mert azt mondanám, hogy nem érdemes. Rigó fütyülne, a pacsirta szárnya
dalterhesen nagyon magasan szállna, a szép tavasz-világ
zengne, fakadna, bomlana. Lüktetne fában, kőben és szívekben
az élet dallama, mégis azt mondanám: nem érdemes.
Ugyan miér’, Ha minden véget ér?
A lomb lehull, tavaszra jő a tél, még a bimbóból is halál beszél.
De én nem mondom, hogy nem érdemes, és töröm az ugart,
és mindegy nekem, akármeddig tart. A téli fák csontujjaira is
békésen rámosolygok: majd kihajt. A sír az egyik part,
és túl a másik part. Itt véget ér, itt akármeddig tart,
ott végtelen.
Ez a hit jár velem. Az Isten jár velem. Húsvéti Isten és húsvéti hit.
Ugart török, vetek és aratok, s fejem télben, tavaszban csüggedetlen
felemelem. Túrmezei Erzsébet

----------------------------------------

MIKOR BEMÉGY AZ ÚRNAK TEMPLOMÁBA.

Óhajtsd a percet, óhajtsd a napot,

Amikor minden gondod otthagyod,

S nem érdekel a kétes földi pálya,

Odavágyol az Úrnak templomába.

Odavágyol, hol megtisztul a lelked,

S az örök békét sikerül meglelned,

S hol nem kísért a múlt, a jövő képe,

Őszinte vággyal hullsz Isten elébe.

Mikor bemégy az Úrnak templomába,

A békességnek igazi honába,

Rakj le magadról minden földi terhet,

Újult lélekkel érjed el a termet,

Mikor kinyílik kapuja előtted,

Gondolataidat az égről szőjed,

És ne nézz vissza az eltűnt világra,

Mikor bemégy az Úrnak templomába.

Így a zaj, lárma, mind kívül maradhat,

S belül igazi áhítat fogadhat,

Szenteld ez órát a békét adónak,

Legyen szívedben hatása a szónak.
Éber legyél és ne csak hallgass csendben,

És elfelejtsél mindent azon menten,

De úgy élj otthon és kint a világban,

Ahogyan élnél az Úr templomában.

Legyen kis hely, mit templomnak nevezhetsz

Ahol felszállhatsz a te Istenedhez,

Mikor bemégy az áhítatos csendbe,

Mintha ott lennél fent a csodás mennybe.

S amíg körülvesz a szent egyszerűség,

Érezd, hogy föléd hajolt a derült ég,

S ne legyen lelkednek sem nyugvása,

Ha nem mégy el az Úrnak templomába.

Mily dicső kegy és milyen dicső álom,

Hogy szállhat lelkünk fehér imaszárnyon,

Hogy száll a lélek fel, fel a magasba,

Valami szent vágy viszi, űzi, hajtja,

Repül, repül, és Isten közelében

Megszentelődik abban a reményben,

Hogy boldog, dicső lesz a szárnyalása

Az Úr örök és csodás templomába!

Óhajtsd a percet, óhajtsd a napot,

Amikor földi élted itt hagyod,

S nem csalhat vissza a világba semmi,

Búcsú nélkül és hirtelen kell menni.

Óhajtsd, kívánd a nagyszerű, hatalmas,

Dicsőséges, és örök diadalmat,

Mikor nem vágyol többé a világba,

Örökké élsz az Egek Templomába.

  Kárász Izabella   "Fényből fényességet" 211