(3) „Szorult helyzetben vagyok…” (Zsoltárok 102)

(3) A NYOMORÚSÁGRÓL. - Egyéni panaszának (2-12, 24-27) és közösség himnusz (13-23) összefonódása ez a zsoltár. A zsoltáros szorult helyzetben van, amit részletesen kifejt. Szenved az elmúlás miatt, testi és lelki kínjai miatt, a beteg ember magánya miatt, akit abban a korban tisztátalannak tartottak, mint a pelikánt és a baglyot, gyötrődik ellenségeinek beteljesedett átka miatt, leginkább pedig amiatt, hogy Isten felemelte, de elvetette őt (2-12). Az ember egyedül van, reménytelenül, amíg bajai felett kiáltozik, noha jogos minden fájdalmas kiáltás, és nem tilos, ugyanakkor, ha nem az Isten színe előtt történik ez a panasz, akkor valóban csak hangos kiáltás marad, még ha Isten nevét említi is a szenvedő, de úgy, mint őt elvető Istent.* De jó tudni, hogy Isten Jézus Krisztusban nem vetett el, sőt lehajolt érettünk, nyomorúságunkban. Zsidók 11,23-40 .  114. zsoltár    A nyomorúságban Isten adja a reménységet. Ez a panasz folytatódik a 24-27. versekben, ahol a zsoltár írója nem akar elmenni ebből a világból élete delén, de aztán megvigasztalja Isten örökkévaló szeretete, amely fiainak majd reménységet ad. De jó tudni, hogy Jézus Krisztusban nemcsak a fiaink, hanem mi is megszabadultunk. Isten nem vetett el nyomorúságunkban, sőt lehajolt érettünk. - A nyomorúságból való szabadulás szolgálatra hív. Az egyéni panaszének közé ékelődik a közösségi himnusz (13-23), amely az eljövendő szabadulást hirdeti meg, amikor Isten megerősíti népét, felépíti templomát, és jönnek mindenhonnan más népek is, hogy e megáldott nép Istenét megismerjék. Isten valóban aláhajolt népéért, Jézus Krisztusban pedig mindenkiért. A nyomorúságból megszabadult ember és nép csakis ezt hirdetheti és élheti mindenki felé, az irgalom evangéliumát.

..

------------------------------------------------
Jákób kútjánál.

A levegő tüzet lehel, Mindenki árnyékban delel. Még a vad is odvába bújt,
Csendes, kihalt most minden út. De ím, a kút felé siet Egy asszony merni friss vizet.
Ő épp ilyen órát keres, Mikor a kút s az út üres. Az emberek tekintetét
Kerülni van oka elég, Az élete vétkes, sivár, Megveti az egész Sikár,
Meg az egész Samária, Jobb volna tán meghalnia!…
Ni, ott a kútnál ül egy idegen! – Ki lehet az, én Istenem! – Lábán az aszú föld hamva, pora,
Látszik, hogy hosszú útnak vándora. De nem sejti az asszony, hogy ki légyen,
Nem sejti, hogy lelki békéje lészen. Talán egy vándorló írástudó:
A köntöse mutatja, hogy zsidó,  És ha zsidó, úgy hát ellenség!
Micsoda gonosz véletlenség, Hogy ő, az emberkerülő,
Aki a kúthoz lopva jő, Nemcsak hogy egy embert talált,
Hanem még hozzá Izráel fiát, Ki az egész Samáriát
Megveti, gyűlöli mindhalálig!
De mily csoda: az idegen Nem fordul el zord hidegen, Sőt nyomba szóba áll vele:
„A vedredet merítsd tele.  És adj – az Isten majd megfizet - Adj nekem egy ital vizet.“
Az asszony nagy szemet mereszt: Zsidó létedre, hogyan kéred ezt,
Én tőlem, földnek iszonyától, Gyűlölt népnek lenézett asszonyától?“
Az idegen szemében fény ragyog. „Ha tudnád te, hogy én ki vagyok!
És ha tudnád te a hívőknek részit, Amit számukra az Isten készít:
Te kértél volna tőlem, nem hiszed? És kaptál volna élő vizet!“
„Uram, az ajkad mit beszél?  Vödröd nincs, s a víz színe mély.
Jákób, ki már e vizet itta, Meríteni azt még ő sem tudta
Vödör, s kötél nélkül, csak úgy marokkal, S nem vagy te nála kisebb sokkal?!“
Ő szól: „Ki e vízből iszik, Megint, hamar megszomjúhozik.
De oly vizem van énnekem, Hogy meg nem szomjúhozik sosem
Ki abból iszik, sőt benseje Élet vizének lesz buzgó kútfeje.“
Mohón kiált az asszony: „Jó, Uram! Adj nékem is ilyen vizet, ha van.
De jó lesz majd, a nap hevén  Nem kell, hogy a kútra járjak én.
Megbújhatok házam falán belül Vádló emberszemek elől!“
Amaz csupán annyit felel: „Eredj, és hívd férjedet el!“
„… A férjemet? “ – az asszony kérdi  S azzal hozzáteszi keserű daccal: –
„Férjem nincs!“. „Nincsen? Hát igaz, Öt férjed volt, s aki most van, nem az.“
Az asszony döbbenve tág szemet nyit, Ki ez, hogy tudja titkait,
Az élete bűnét, sebét, Mindazt, mi benne rút, sötét!
„Uram! – kiált –, próféta vagy tehát! Választ a kérdésemre adj hát:
Mi e helyen imádkozunk, Az Istennek itt áldozunk.
Zsidók hite szerint ellenben  Nincs szent hely, csak Jeruzsálemben.
Ó, mondd, kinek van igaza? A szívnek hol van vigasza, Melyért oly nagyon eped…
Ó, mondd, igaz vallás melyik? Egy bűnös élet terheit Lerakni hol lehet, ó, hol lehet?!“
Komoly, nagy válasz szól e szóra: „Asszony, eljő, hidd el, az óra,
Mikor ki imádkozni vágyik,  Sem Jeruzsálem templomáig
Nem kell, hogy menjen,  S nem kell, hogy várjon, míg felérne
A Garazim hegy szent helyére, Ahol Samaria népe áldoz,
Eljő az óra, s íme, most van, Mikor nem fényes templomokban
Szólhat csak Isten-imádás. Csak annyi kell: lélek és igazság,
Az egeket hogy általhassák, S nyomukba szálljon az áldás.
Az Isten lélek, és ő azt kívánja, Hogy minden lélek őt imádja,
Lélekben és igazságban tegye.“
Az asszony szól: „Ez akkor lesz, ugye, Mikor, akit sóvárogva várunk,
Eljő a mi dicső Királyunk, Minden népnek Messiása.
Ki a titkot mind megjelenti, Fényét az éjszakába hinti,
Bűnös lelkünk életre menti, S lesz minden szívnek gyógyulása.
Tudom, a Krisztus hogyha eljő, Akkor eloszlik minden felhő,
Az üdvösség napja felragyog.“                                                                                                                 Az idegen szól: „Eljött. Én vagyok!“ Vargha Tamás