JÚNIUS 15. Lelki hangolás az Isten tetteivel dús jövőhöz Jeremiás 31,1–6 (2–7) Ma reggel is csodálatos áldásokról olvastunk az Úr népe számára. Az Úr szövetségese lesz nemcsak Júdának és Benjáminnak, hanem az egész Izrael- nek, azaz Isten népének. Szamáriát visszafoglalják, és Efraim törzse, amely akadálya volt eddig a Jeruzsálemben való istentiszteletnek, ő fogja hívni a többieket (6b v.), „és így üdvözülni fog az egész Izrael” (Róm 11,26). Isten népe a pogányokkal együtt. A győztesek örömével áld az Úr (4. v.). Miért áldja őket ennyire – kérdezhetnénk –, amikor annyit lázadt Izrael? Talán megváltoztak? Nem, Isten építi őket. Akkor miért bánik oly kegyesen az Úr az ő népével, köztük veled és velem is, drága testvérem? „Örök szeretettel szerettelek, ezért vontalak magamhoz.” (3. v.) Érted, testvérem? Elsősorban nem a mi hitünk, nem a mi hozzáállásunk miatt vagyunk népe között, áldás alatt, ha- nem az ő szeretete végezte ezt értünk, bennünk. Ezért semmi sem szakíthat el az Isten szeretetétől Krisztusban (Róm 8,38–39), ő a garancia. Jöjj, testvérem, alázkodjunk meg, örüljünk a kegyelemnek, és hálából éljünk az Úrnak, mert nem a magunkéi vagyunk, hanem a legdrágább áron vásárolt meg az Úr magának! „Ne mondd: az én erőm szerezte ezt” 5Mózes 8,11–20 A jólétnek nagyon sok kísértése van. Amikor megvan minden, ami a test- nek kell, akkor a lélek nagyon háttérbe szorul. A magas technika által pénzen majdnem minden megvehető, és az emberek nem érzik szükségét Istennek. Sőt, megalázónak tartják, hogy meghajoljanak és hálát adjanak a mindenség Urának. Persze mindennel lehet élni és lehet visszaélni. Éppen ezért az Úr fel akarja fegyverezni az ő népét az ilyen csapdák ellen. A kulcsfontosságú dolog, hogy vigyázz, ne feledkezz meg az Úrról, mert „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá” (Jak 1,17). A feledékenységgel felfuvalkodottság jár, ezt pedig az öndicsőítés követi. Pedig az Úr az ő dicsőségét másnak nem adja (Ézs 42,8). Engedjük most, hogy Isten igéje emlékeztessen minket, hogy honnan hozott ki, és milyen türelemmel, gondviseléssel hordozott idáig! Valljuk meg Pál apostollal együtt: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok”, és kérjük, hogy az Úrnak hozzánk való kegyelme ne legyen hiábavaló (1Kor 15,10

Lk 7,36–8,3 - „Bocsánatot nyertek bűneid… Menj békével!”
A bűnös asszony elmegy a farizeus házába, s illatos olajjal és könnyeivel keni meg Jézus lábát, s hajával törli szárazra.
A farizeusok nemigen hívogatták Jézust. S ha igen, miért? Valóban kíváncsiak voltak üzenetére? Vagy „menő” volt egy híres prófétát vendégül látni? Vagy ellenőrizni akarták, hogy a zsidó hitnek megfelelő tartalmakat hirdet-e Jézus? Nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy ez a farizeus nem bánt vele vendéghez illően: nem mosta meg úttól poros lábát, nem üdvözölte baráti csókkal bejövetelekor, s nem kente meg fejét olajjal. Ugyanakkor a bűnös asszonyt nem kergettette el a szolgáival. Csak úgy besétálhatott egy úri házba. Talán kíváncsiak voltak, hogy mit tesz Jézus? Elzavarja-e, felismeri-e, hogy parázna asszonnyal van dolga, akinek szolgálatait igénybe vették ugyan a férfiak, de nyilvánosan nem illett vele társalogni? (Bár kibontott hosszú hajával – az akkori korban – nem sok kétséget hagyhatott mesterségét illetően.)
És Jézus elfogadta a meghívást. Nem mondta, hogy „meszelt sírokhoz nem térek be. Nem akarom, hogy egy kalap alá vegyenek vele. Előbb változzon meg, aztán majd beszélgethetünk!” Elment, mert hívták, s remélte, hogy valamilyen formában el tudja mondani személyre szóló üzenetét.
Igen aktuális Jézusnak ez a viselkedése. Fanyalgásaink, előítéleteink ugyanis sokszor bénítóan hatnak prófétai küldetésünkre. „Velük” nem megyünk együtt a polgári engedetlenségi alkalmakon, „amazokkal” nem fogalmazunk együtt levelet, „nekik” úgysem érdemes mondani semmit stb. Ez még nem lenne feltétlenül baj, de a vége sajnos többnyire az, hogy a nagy elhatárolódás közepette nemigen teszünk semmit.
S a bűnös asszony, akinek sokat bocsát meg az Isten? Mi indíthatta erre a látványos tettre? Hallotta Jézust már korábban is, szavai elértek szívéhez, megbánta eddigi életét, s más úton kezdett járni? Olyannyira, hogy még az őt mélyen elítélő, szupervallásos farizeus házába is be mert menni?
Jézus nagyon megdicséri hitét, s abból fakadó szeretet-cselekedeteit. Példaként állítja a ház ura elé. Újra láthatjuk az élő hit és a tettek elválszthatatlanságát.
Jaj nekünk, ha helyettünk a kövek beszélnek! S jaj nekünk, ha ama utolsó számadáskor Jézus azt mondja majd nekünk: „Éhes voltam, és nem ad-tatok ennem, beteg voltam, és nem látogattatok meg…"
Adj, Uram, tisztánlátást, erőt, kitartást és sok humorérzéket a nehézségeken való könnyebb átlépésekhez, az Úton járáshoz!                                  [Kőszeginé Rihmer Melinda, Pécs]