verses bizonyság

Ébredés

"Földi szemeim lezárultak,
azóta látlak Téged,
vakká lettem, égi szememmel
immár örökkön nézlek."

Figyelem Benned verő szívem
élő, bíbor bársonyát,
amint apró, piros kerekek
gurulnak ajtain át.

Ereik útjából eleven
palástot sző az Élet,
míg a félhomály lesben áll és
hálót feszít a fénynek.

Áldozataiból építi
a mindenség makettjét,
a halhatatlan Hajnal körül
ólálkodó Est testét.

Ám a rejtekben milliónyi
küllő ősi zsoltára
zeng szüntelen és emlékeztet
öröklétünk voltára.

Lelkemben már csak ez a dal zsong,
azóta hallak Téged,
süketként tekint rám a világ,
mert hálát mondok Érted.  Pató Selam

 

Születés

...ha tenyered fészkébe rejtem
- mint eleven oltárra téve -
Szívemet...
...ha vágyad látja benne ismert,
- de földi szemmel sosem látott -
Arcodat... Isten
...ha kristálygömbünk belsejében
virrasztó Szemünk feltár minden
ablakot...
- Ejts fogságod szabadságába,
legyen tündöklő bilincs rajtam
Uram  a Te Napod!       Pató Selam

Lelki tájkép

Nézem a havat, látom a tájat,
és emlékeim annyira fájnak,
hogy nem foghatja fel képzelet.
Először látom így az életet...
Jelenem is és jövőm is a múlt,
mely szikrázó fehérséggé fakult,
és beborít magával mindent.
Piros reményem fák karjain leng,
mint üres hinta, sírva nyikorog,
alatta behavazott lábnyomok,
Az égből test-meleg könny pereg
alászállva jég szuronnyá mered,
vakító fény villan meg a hegyén,
s a tar ágra felakasztott remény
csapongó árnyat vet a tájra -
lassulva lebben előre-hátra...
Bár hullna inkább le az a hinta,
ne írna űrbe, mint veres tinta,
ne fájna tovább lüktetése,
kötelét vágná el a fagy kése.
Egy sercenéssel hunyna ki lángja!
Végtelen téllel dacol e máglya...
mint örökmécs egy ősi sejtben -
nyugvás lenne már megfagyni csendben...  Pató Selam

-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-,-