„Akik meg fognak lakolni örök
veszedelemmel az Úr ábrázatától, és az ő hatalmának dicsőségétől,”
2 Thessalonika 1: 9.
Hogy ez a büntetés örökké
tart és lehetetlen megváltoztatni, más Igék is mutatják.
„Nem akarom továbbá, atyámfiai,
hogy tudatlanságban legyetek azok felől, a kik elaludtak, hogy ne bánkódjatok,
mint a többiek, a kiknek nincsen reménységük.”
1 Thessalonika 4: 13.
„Aki hisz a Fiúban, örök
élete van; a ki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten
haragja marad rajta.”
János 3: 36.
„És az ördög, a ki elhitette
őket, vetették a tűz és kénkő tavába, a hol van a fenevad és a hamis próféta;
és kínoztatnak éjjel és nappal örökkön örökké.”
Jelenések 20: 10.
Az „örökkön-örökké” szavak a
Biblia Isten vég nélkül való, mindörökké tartó lényének kifejezésére is
használja, de a megváltottak örök örömének a leírása is.
A békeszerzők
Sok évvel ezelőtt Amerikában
élt két kislány. Ők nem ismerték egymást, sőt szüleik ellenségek voltak. Róluk
akarok most beszélni.
Az egyik apa, mint az apacsok
törzsfőnöke sátorban lakott, a másik apa katonatiszt volt. Abban az időben az
amerikai kormány ki akarta utasítani az indiánokat az országból s emiatt sok
viszálykodás volt.
Az apacsok nem voltak
megelégedve az utasításokkal és ezért megtámadták a fehérek erődjét. Ezekben a
nagy és biztos támaszpontokban gyakran a fehérek családtagjai is ott laktak.
Mikor a férfiak úton voltak, az egyik tiszt kislánya az új babájával játszott.
Szeretettel simogatta Mary selymes szőke haját és nézte kék szemeit. Még ilyen
szép babája nem volt.
Az egyik nap a katonák
elhozták az első foglyot, egy kis indián leánykát. A legfiatalabb gyermeke volt
az apacsok törzsfőnökének. Messzire eltévedt a sátoroktól, az erőd irányába, és
nem tudott visszatalálni. Fáradtan és félénken kucorgott egy bokorban. A
különös fehér arcoktól félt a kicsi és egyre jobban sírt. A férfiak
tanácstalanul álltak a jajgató gyermek körül.
- Várjatok csak! – kiáltott
az ügyeletes tiszt hirtelen. - Támadt egy ötletem!
Eltűnt és hívta a kislányát.
- Mary, itt van egy kislány,
aki meg akar téged látogatni.
Óvatosan a kis indián
leányhoz vezette. Mary félve ment a kislány elé, miközben babáját szeretettel
ölelte magához. Amikor a kislány meglátta a babát, elfelejtette a félelmét és
kitárta karjait a baba után. De Mary szorosan a karjaiba tartotta kedvencét.
- Nem adnád egy kicsit
kölcsönbe a babádat? – próbálkozott kislányát rábeszélni a tiszt. A kislány
küzdött magával, majd vonakodva a törzsfőnök kislányának kitárt karjaiba tette
a szép új babáját.
Ettől a perctől kezdve a két
gyerek összebarátkozott. Ezen a napon együtt játszottak, együtt ettek, együtt
aludtak. A következő reggel a kis indián leánykát visszavitték a törzsfőnökhöz.
Boldogan ugrált a gyerek ide-oda és boldogan mutatta az új babát, amelyet a kis
fehérarcú lánytól kapott.
A másik napon megjelent a
fehéreknél egy indián a babával. A parancsnok elé vezették.
- Nem, nem – védekezett a
tiszt – ez a baba a leányom ajándéka az ő vörösőrű barátnőjének. Tartsa csak
meg. – Az indián elment a babával.
Sokáig várták a katonák az
indiánok új támadását. Hirtelen jelentették az őrök:
– Az indiánok felszedik
táborukat és elvonulnak. – Elképedve és hitetlenül néztek a katonák egymásra.
Talán hadicselről van szó?
Ó, nem. A gyerek barátsága
annyira meghatotta a törzsfőnököt, hogy befejezte a háborúskodást és
visszavonult. Egy gyermek, aki egy másik gyermeknek azt adta oda, ami a
legkedvesebb volt számára, békét teremtett.
Milyen gyakran tudnánk mi is
békét teremteni, békét szerezni, ha nem lennénk önzők, ha nemcsak magunkra,
hanem másokra is gondolnánk!
